2004/11/30
Ha nem írok, nem azért van, mert nincs mit. Ellenkezőleg. Úgy telnek el a napok, és jó részük élményekben gazdagon, hogy pislantani is alig tudok. Néha már úgy érzem, alig tudom felidézni, mi történt, mert az élmények csak halmozódnak egymásra, mint az apró, deformálódott szobrocskák alább.
A legutóbbi például egy megtisztító erejű, könnyeket esetlenül maszatoló pillatan volt, amikor Osakában, a színpadon megjelent a butó egyik ősatyja, a kilencvennyolc (98, igen) éves Ohno Kazuo. Soha nem gondoltam volna, hogy élőben fogom látni, és tesék. Egy apró belvárosi színházban, ami fölött hullámvasút robog el (hé, Japán) zaját és rengését a táncelőadás printjén nyomul hagyva, az eleve emberfeletti szépségű szférában feltűnt a bozonthajú, szitakötő testű, csukott szemű (bácsi, a szemed fénye ragyog még?) művész. Tolószékben tolták be az ő tiszteletére szóló előadás végén, ami magában is meghökkentő volt: az első részében egy testi fogyatékos nő táncolt, a másodikban Ohno Yoshito, a nagy ember 66 éves fia (persze ötvennek néz ki), és végül kettejük kollaborációja. Szívszorító volt látni a fogyatékos táncosnő szeretetét és tiszteletét, admiration, a végtelenül törékeny, idős művész iránt. Valahogy a színpadon, abban a másfél órában életre kelt egy életmű, miközben maga a művész már távozóban van.
Ezt nehéz lenne "toppolni", maximum a kétszer csípős koreai kaja adott hozzá némi pikantériát utána. Másnap pedig újra Himeji, míg Den gördeszkázott, én a kertet jártam, és néztem a két szememmel.
Tegnap megint kitüntetettnek éreztem magam, mikor a tanítványaimmal teaszertartásoztunk és rámadtak egy kimonót. Kábé fél óra volt, mire rámbűvölték: ennyi kötőt és övet nem láttam még magamon, sőt, volt olyan is, ami csak segédkötő volt, és a művelet végén ki kellett húzkodni. Aztán Kayo-san meghívott minket egy ebédre Dennel együtt két hét múlva, Kyo-san pedig nabe-partira (remélem, hús nem lesz a levesben). És amikor a délutáni napfényt próbáltam olvasással kombinálni egy játszókert szélén, úgy éreztem, mint felnőtt, kissé befürödtem: egy kis japcsi futásnak iramodott, de épp mögöttem elesett és lehorzsolta a lábát, amit egy "itaj!" kiáltásal és sűrű szamurájszuszogással (volt vagy öt éves) kísért. Hát mit tegyek? Odaguggoltam, de mivel a japánom meglehetősen hiányos, annyit bírtam mondani, hogy oké oké. Ő két perc alatt összeszedte magát és elsántikált. Én meg visszaültem a padra, és alig hajtottam vissza a fejemet az Embersbe (psszt, karácsonyi ajándék), egy kiscsávó elém állt. A kinyújtott kezében egy négylevelű lóherével. Aztán szó nélkül elfutott.
nemtom holvan
trehányul nyomtam
és elkevertem
a levelet
zöld szerencsét
érintett egy kis
gyerek nekem meg
lelte és adta
az idegennek
jár (?) a dallam
meg nem áll
japánban száll
valami zene vagy szó
a légben folytonvást
De télleg. Legyen szó bármilyen neves ős-épületről vagy a szemközti óvodáról, nem is beszélve az élelmiszerboltról, vagy valami zene szól vagy automata köszönt lelkesen. Arra ne is számíts, hogy az öt órai himnikus harsogás elmarad (pont egy hangszóró alatt lakunk), szombaton reggel hétkor pedig ugyaninnen üvöltik rád, mikor lesz piac vagy halotti szertartás. Vagy valami hasonlót.
szinamondta 11/30/2004 02:08:00 AM
. . .
2004/11/26
Az a temető Koyasanban. A szobrokat be kell bugyolálni, meg ne fázzanak. (És velem mi lesz?)
szinamondta 11/26/2004 08:48:00 AM
. . .
2004/11/24
Na hello.
Nem is tudom, hol kezdjem. Annyira jól sikerült a hétvége, és olyan sok mindent láttunk, hogy nehéz összefoglalni. A több, mint ezer évvel ezelőtti fővárosban, Narában például kész álom volt sétálgatni, bár meglehetősen bizarr élmény a világ legrégebbi fa építménye mellett tucatjával kérődző szarvasok látványa. Komolyan, teljesen szemérmetlenek, annyi van belőlük, mint a csuda, és túrják a szemeteskukákat. Réges rég állítólag az egyik isten szarvasháton érkezett, azóta szentként tisztelik őket. Ugyanitt láttunk egy bazinagy buddhaszobrot, csupán az orrlyuka akkora, hogy át lehet férni rajta. Ez úgy van, hogy az épület egyik tartóoszlopán van egy lyuk, és a kedves japán szülők ezen erőltetik keresztül néha hangos sírásban kitörő gyermekeiket. Persze Den és szina szintén megpróbálták, úgyhogy a legenda szerint a mennybe kerülnek (basszus, félúton erősen elgondolkoztam, hogy a csípőm át fog-e férni. De egy gyors csusszanás, és a túloldalra születtem, ahol a nézőközönség jól meg is tapsolta a piruló fejemet).
Voltunk egy gyönyörű japán kertben is, hihetetlen, mennyi pozitív energia gyűlik itt össze valahogy. Az elrendezés, a kis tó és a kövek, a színek, imádom a juharfák vörös-és-rozsdáját. Narában egy hosztelban szálltunk meg, persze férfiak és nők külön elhelyezve, minden ágy előtt egy kis függöny. Említettem már, hogy minden épületbe menetel előtt papucscsere van? De ez még semmi, mert ha klotyóra megy az ember, papucs le és a mosdóban elhelyezett külön papucs fel. Nemámmá csak úgy.
Másnap délre vonatkoztunk Koyasanba, ami a hegyek tetején egy buddhista település. Meglepődtem, mikor megtudtam, hogy kábé háromezer ember él itt, mert úgy egy darab fő utcából áll (de az van vagy négy kilométer). Na itt jött a freezing our asses off rész, még hat réteg gúnyában is fáztam. Ezért esett még jobban, amikor visszatértünk a mászkálás után a szállásra, ami egy buddhista templom. És beléptünk a vacsorát szolgáló tatami-szobába, ahol az étel kinézete maga a gyönyör volt. Mindegyikünk előtt három alacsony kisasztalon (persze tökéletes tükörkép elrendezésben) állt a vega étel, ahh, ilyen letisztult, és mégis laktató ízeket még nem érzékeltem. Mindenféle szójaétel, egyszerűen elkészített zöldség és leves tésztával, meg persze rizs. Ebből a négy napos kirándulás végére be is sokalltam, mert: a rizst az utolsó szemig (sic!) meg kell enni. Nem keveset hoznak belőle. Viszont ha meghagyod, olyan, (mintha kenyeret dobnál a szemétbe,) a rizsföldi parasztok megcsúfolása.
Koyasanban van egy ősrégi temető. Iszonyú nagy. A kőhalmok, a ruhával és kis sapkával lefedett szobrok valahogy a pogányság érzését keltik, és ezt erősíti a vibráló zöld moha, aminek száz meg száz fajtája mindent beborít, az átölelhetetlenül vastag fákat és a sírokat is. Itt sétálgattunk órákon át, nézve a zarándokokat, akik a szobrokra vizet locsolnak, megtisztulás céljából. A templomoknál a kedvencem a füstölős "oltár", a füstből magad felé merítesz, mint a zsidók a gyertya fényét, és a zsebedbe is tömsz kicsit, hogy gazdagságot hozzon.
Te jó ég, dobom itt az információ-bombákat, aztán lehet, hogy sok vagyok. Úgyhogy jöjjön egy kis profanitás: akkorát buliztunk Cheruval hétfőn, hogy aú, de fájt a fejem másnap. Szóval volt nála egy házibuli, ahol sikerült körülbelül hat féle alkoholos italt nem hosszú időn belül elfogyasztanom, úgyismint: japán néni által készített gyümölcsös likőr, szaké, sho-chu, ami krumplipálinka, aztán valami szar pezsgő, kis sör, meg japán lime-os breezer. Ezekre emlékszem. A karaoke-hely felé (nem mindennapi: a hely valójában autókölcsönző, de van pár szoba, ahol profi karaoke-felszerelést lehet használni) Cheruval kicsit lelkiztünk, aztán elszabadult a pokol. Énekeltem is, de persze a tánc volt az elsődleges, hol háttértáncosnőként, hol Cheru tangó- és egyéb latintánc párjaként. Meleg volt, úgyhogy gatya feltűr, cipő le (sikálhattam is ma rendesen a zoknimat). De nem egyedül bolondultam meg, Den hangja is elment, Cheru meg átsétált az asztalon, mire az összedőlt. Otthon Den és én leültünk a földre, a futonoknak dőlve (!!), és elaludtunk. Rajta szemüveg is volt az éjszaka túlnyomó részében. Viszont az élmény megerősített benne, hogy nem tudok hányni, ha akarok. Ismerjük be, jót tett az a fél algopirin másnap.
szinamondta 11/24/2004 11:01:00 AM
. . .
2004/11/19
Shinkansennel nem mentünk még (és lehet, hogy nem is fogunk), de a hangulatom egy hullámvasúthoz hasonlatos. Tegnap Kobe-ból hazafelé jövet majdnem elbőgtem magam, amit csak szapora szájszél-rágcsálással tudtam visszatartani. Az egész napos esőben mászkálás (egyedül) nem vidított fel, és amikor azon töprengtem, hogy a minimum öt óra hosszi, vizes zokniban való létezés hogyan érinti majd a női nemi szerveim életét, még szarabbul lettem. Az indonéz kaja fincsi volt ugyan, tetszett Kobe kínai negyede és a városházából a kilátás is (ennyi hegyet meg óceánt!), de mégis magam alá kerültem. Den JET-társai sörözni mentek egy bárba, és nem akartam, hogy ő ne legyen ott miattam, ezért mondtam, beugorhatunk egy italra. De ott már, a sok hangoskodó amerikai között abszolút lógott az orrom, és mikor ő lelkesedni kezdett egy havernak, hogy talán márciusban Idonéziába megy, csak törtek felfelé a kérdőjelek. Hogy miért nem prioritás Magyarország. Vagy mit csinálok én tulajdonképpen itt? Miért jöttem két hónapra mondjuk két hét helyett? És persze a válasz nagy részben az, hogy miatta. Hazafelé ezt megpróbálam elmondani neki. Mire ő, hogy egy barátnője szerint a távkapcsolat azért nem működik, mert ha az egyik fél a másik miatt megy máshová, a helyet és az illetőt is utálni fogja.
Mindez az után, hogy elmondtam, nem vett le a lábamról ez az ország. Mert nem látom benne az életet, a szenvedélyt, a vidámságot, a korlátok nélküli létezést. Mellesleg nem csak miatta jöttem ide, hanem, mert régóta érdekelt. De miatta jöttem ennyi időre. Szó volt még szó egymás iránti felelősségről, és hogy nem akar tartozni nekem, hanem valódi érdeklődésből akarja megnézni, én honnan jövök. Azt mondjuk nem értem teljesen, ez nála hogyan nem természetes (vagyis biztosan érdekli, csak nem az "elvárás" miatt akar jönni).
Ma viszont király napom volt, bár elkéstem az első órámról. Mert elterelték a forgalmat, és csak később derült ki, hogy bringával simán továbbmehettem volna. Igy Kyomi-san és Kayoko-san vártak rám, de annál lelkesebbek voltak. Érdekes, hogy a japán oktatási rendszer valahogy nagyon el van cseszve - az emberek nem képesek önállóan feladatot megoldani (sok tanártól hallom, hogy a kreatív feladatok halálra vannak ítélve), Kayo azt monta, ma volt az első alkalma, hogy angol mondatot szerkesszem magától. Asszem ötvenöt éves. És már tanult angolul pár évet. Hol a bibi? Azt hiszem egyébként, eléggé megkedveltek, mert elhívtak ebédelni. Kajálás közben pedig mindketten meghívtak magukhoz, hogy majd főznek. Sőt, Kyo megkérdezte, küldhet-e nekem saját készítésű, festett és kalligráfiával díszített képeslapot. Miazhogy! :) Hazafelé mindenkire ráköszöntem, hogy konnichiwa. Az édes, gyönyörű gyerekek ilyenkor kuncogva néznek utánam. Jé, egy gaidzsin, aki tud egy japán szót!
Holnap elutazunk a hegyekbe, ahol buddhista szerzetesek zsebébe tömjük majd a pénzt. De remélem, a vegan (teljes vegetariánus) kaja cserébe mennyei lesz. Aztán mindenféle pozitív hullámokat küldök majd a világnak, receptorokat készíteni!
szinamondta 11/19/2004 09:27:00 AM
. . .
2004/11/16
Abszolút sokféle szerepkörben tündöklök (?): játszom a tökéletes háziasszonyt (mosás, főzés, dekoráció. csak bors ne kerüljön a kezembe, mert az általában elvisz), a magabiztos bringást, az érdeklődő turistát, és mostantól a jófej senseit is. Tanárnő lettem, E-san, két középkorú hölgy okítója. Kezdetben féltem, hogy nem fognak majd érteni semmit, de ha mínuszos sebességgel beszélek, meglepően jól nyomják. Mondjuk a pénz, amit kapok érte, épp csak zsebpénz mennyiségű, de ne legyen telhetetlen az ember.
Szóval Kyoto lenyűgöző, de valahogy valami mégis hiányzik nekem itt Japánban. Tény, hogy minden lépésen egy ezeréves templomba vagy szentélybe botlik az ember, de nekem kell valami ÉLŐ. Valami funky. Több vitalitás (vannak városok, amelyek sokkal jobban megfognak, elsőre. Ld. Berlin, akár London, Nyujorknyujork foreva). Abszolút alulpakoltunk, szóval majdnem megfagytunk egész hétvégén. És két pár zokni sem feledteti a hideget, amikor a templomokba cipő nélkül kell belépni - a japánok ügyelnek arra, hogy mindent mindenféle módon óvjanak. Ma jól le is égettem magam egy boltban, mikor cipővel léptem a próbafülkébe. Mellesleg a kezembe nyomtak valamit és heves tellegetéssel magyaráztak, amiből én azt vettem ki, hogy tegyem a fejemre, ha pulcsit próbálok fel. Gondolom, hogy ne kenődjön az ember összes arcfestéke a friss holmira (nem mintha rajtam lenne ilyesmi). Na ez meg azt juttatja eszembe, hogy tanítványaim, Kyoko-san és Kayko-san megint tizenévesnek néztek. Vicceltem is velük, hogy akkor legközelebb kimázolom magam, és biztos meglesz majd az a huszonöt.
Az aranypalota, a Golden Pavilion egyből szerelem. Rozsdálló juharfák és kis tó között ékkőként bújik meg az erdőben az aranylemezekkel borított kis palota. A másik nagy turista-attrakció, a Ryoan-ji nevű zen templom annyira nem fogott meg. Itt áll az a kert, amiben 15 kődarab játszik, nagy harmóniában (órákat gondolkoznak rajta állítólag egyesek, hogy mit jelent a minta. tengeren átkelő tigrisek vagy valami ilyesmi), bárhonnan nézed, egy-két kő mindig takarásban lesz.
Végre jött a nap végi megváltás: Kyoto tele van forró vízű fürdőkkel. Én bírom a meleget, kiskoromban Sooggal olyat játszottunk, hogy be vagyunk zárva egy kastélyba és nem kapunk inni - rohadtul megszomjazott az ember a bőrt pirosra csípő fürdővízben ülve. Szóval a japán fürdő még nekem is kicsit forró; arról nem is beszélve, hogy néha zavarba jöttem, nem ismervén a menetet. Fiúk s lányok külön, így lehet ugyanis csak meztelenkedni. Zárójel: a legcsinosabb japán lány is dzsungellady. Szóval először megmosakszik az ember, aztán élvezi a különböző, égetően forró medencéket. Utólag derült ki, hogy a pasiké persze ezerszer jobb: a hím részben kétszer annyi medence van, és szappan, meg dörzsi is rendelkezésre áll. Den szerint egyébként bacifób vagyok: panaszkodtam, hogy hogyan tudnak a nők egymás után ráülni a kis műanyagedényekre, miközben az ovisméretű csapoknál pancsolnak. Fúj. (Szerinte én vagyok a hülye, hogy ilyeneken kiakadok, miközben az otthonunkban néha felbukkanó meztelencsigákat kézzel fogom meg.)
Elmentünk a nyugati hegyekbe is, újabb templomok, csodálatos falevelek, több polipgolyó, egyre soványodó pénztárca (miért kerül minden egyes szentély kb 1000 forintba?). Jaj, a legjobb mégis a véletlen: a Gion nevű, ősi szórakozónegyedben épp a gésa-művészetről beszélgettünk, mikor kinyílik az egyik faház kapuja, és egy csodálatos tünemény kíséri ki a vendégeket. Hatalmas, büszke szemeivel rám nézett egy gésa! Nem is a kimonó, az apró léptek, hanem a mozdulatainak finomsága, az összetettség művészete fogott meg, és az a méltóságteljes aura, ami körüllengte. Megállt a gyalogosforgalom és őt bámulta, amíg egy szellőfútta mozdulattal be nem csukta maga mögött az ajtót.
szinamondta 11/16/2004 09:23:00 AM
. . .
2004/11/15
Két órája próbálom visszaszerezni az ISMÉT elveszett képeimet, ezúttal a kyotói hétvégéről. Gateway sucks hardcore. Addig teázzunk.
szinamondta 11/15/2004 05:12:00 AM
. . .
2004/11/12
Ha már a növényeknél tartok: Den megállapította, hogy olyan vagyok, mint egy kiwi. Ronda és finom. Neem, ez nem igaz, csak azt mondta, elsőre nem mutatom meg magam. Kívülről semmi különös, kicsit kemény meg szőrös, belül meg "csodálatos szín, gyönyörű minta". Furcsa, ezt már többször megkaptam. Hogy kissé megközelítetetlen vagyok, néha fapofa, de ha valakit egyszer közel engedek, akkor viszonylag sok a meglepetés. Például a tánccal. De miért, arról nem beszélni, hanem csinálni kell. Break it down baby.
Meg kaptam egy rózsát is. :)
szinamondta 11/12/2004 06:23:00 AM
. . .
Még mikor otthon voltam, húgommal és Barkával csináltunk egy lányos délutánt, és becsellengtünk a Füvészkertbe. Elvileg már zárva voltak, de a kapu nyitva - kiderült, hogy azért, mert a portás bácsi egyben a fűtős is, ezért egyszerre minimum két helyen kellene lennie. A Pálmaházban találtunk rá és annak ellenére, hogy másfél hónapja nem kapott fizetést, kedves volt és segítőkész.
Elszomorító, ahogy az épület kinéz, a vakolat mállik, látszik a szegénység, hiába a gyönyörű növények. Az fordult meg a fejemben, hogy gyűjteni kellene, mert irtó jó hely lehetne és sok embert vonzana ide a pihenés lehetősége, a kellemes környezet. Ahelyett, hogy az egészet a romlás virágai lepjék el (héjhéjj Rimbaud).
Most elindult egy petíció a helyzet jobbá tételére. Úgyhogy nyomás, írd alá te is! Ha nem, elverem a feneked. Súlyosan.
szinamondta 11/12/2004 06:08:00 AM
. . .
2004/11/11
Abszolút el tudom képzelni, hogy a háztartásbeli nők miért lesznek alkoholisták (már aki). Gáz az egyedüllét; még ha közben nem érzem is, a nap végére belefáradok. Ide azt a kupicát.
szinamondta 11/11/2004 01:19:00 PM
. . .
Mai mesterművem: kelkáposzta főzelék. De basszus, úgy elborsoztam, hogy még nekem is erős. De azért büszke vagyok, mer' első gyerek.
Tegnap voltunk Den felnőtt-óráján, annyira aranyosak voltak az emberek! És meglepődtem, hogy mennyi mindent tudnak Magyarországról, ezen kívül pedig nagyon érdeklődőek voltak. Maya-san azért szeretne elmenni hozzánk, hogy megnézze a herendi porcelánt, meg vágta Lisztet meg a tokaji bort, meg mondták, hogy a magyar néptánc milyen szép. Kellett rögtönöznöm egy kiselőadást, térképet rajzoltam, kicsit és nagyot is, kívül rekedt magyarok, meg Urál, az ajnuk kapcsán meg szóba jött a feltételezett rokonság - ez új volt nekik. Kérték, mondjak híres magyarokat, de nagy zavaromban nem is tudtam, jöjjek akkor Tellerrel, meg Jedlikkel, vagy Szentgyörgyi? Legközelebb csinálok egy handoutot...
De a kaja megint isteni volt, hoztak be sushit, mogyoróféléket (ezzel engem mindig mindenki bárhol levesz a lábamról), saját készítésű tofusalátát (megvan a recept!), meg sört-bort. És rágcsálnivalónak szárított tintahalat, nyamm, imádom, ennek ellenére a gyomrom abszolút megelégelte, és olyan puffadva bújtam futonba (-ra), hogy beillettem volna egy reklámba is. A mellékhatásokról kérdezzem gyógyszerészemet, a szimpatikus patikust?
szinamondta 11/11/2004 05:12:00 AM
. . .
2004/11/10
Nokedlit szaggatni - bármilyen ügyes is az ember - nem érdemes úgy, ha a szűrő nagyobb bármelyik rendelkezésre álló fazéknál. Igy ugyanis nehéz lesz a már lassan szottyosodni kezdő kis galuskákat kihalászni a forró vízből. Én így jártam. Fondorlatos (ámde nagyobb mennyiségnél feltétlen kerülendő) módon oldottam meg a kérdést, a felhasznált víz minden újabb adagról való kíméletlen leöntésével. Ezzel a kis ebihalnoklik tuti nem menekülhettek. Viszont közben sikerült elégetnem egy fazék fülét és eltörni egy olyan japán kerámiakanalat. Sebaj.
Dennek ízlett. Úgyhogy a maradékból ma tojásos nokdelit akart enni REGGELIRE. Egy hahota után aztán persze mondtam, miért ne, és oké, még sajtot is olvasztok rá a kérésedre (hagyományos magyar konyha találkozása az amerikai ízléssel).
Hát, nem gondoltam volna, de háziasszonyként (azaz otthon pöcsölő nőként) az idő még gyorsabban repül, mint normális létemben. Ma pl. reggel tanultam kicsit a védésemre, aztán megrendeltem pár albumot a neten, aztán gyártottam egy gyöngyfüzért a hálószobába és ennyi. Nemsokára megyünk Den esti órájára, ahová én is hivatalos vagyok. Bájmosoly elővéve, rágóizomzat készít.
szinamondta 11/10/2004 09:15:00 AM
. . .
2004/11/09
Szerintem az csak vicc, hogy egy hete indultam útnak. Mert egyértelműen nem úgy tűnik. Kastélyokat nézünk, mint például a Himeji nevűt, szentélyeket járunk körül, vagy megmászunk egy hegyet a mobiltelefon fényénél. És Den leül a szikla szélére, megmutatja, merre fut a sinkanzen, én meg, mikor megunom a kilátást, lebotorkálok két lépést, hogy magamra csavarjak valami bazinagy pókhálót. És félve, hogy meg ne sértsem az ismeretlen isteneket, megnézem a kis fa szentélyt, amit két grimaszoló oroszlán őriz. Aztán a két másik JET-tanárral elmegyünk visszaszerezni az elvesztett kalóriákat: az étterem belső tere hatalmas, akár a Kuplung (ugyanmá) is lehetne, kivéve, hogy nagyon kellemes és barátságos a hatása. Valahogyan jó a feng shuija, vagy mi. És Jamie szerint a mellettünk lévő asztalnál rólunk beszélnek, "figyeld azt a gaidzsint, milyen félelmetes". Tényleg megbámulják az embert, de én legalább nem értem, mit beszélnek. Nekem eddig csak a kawaii (cuki) jutott Den tanítványaitól.
Kikészülök attól, ahogy a japán csajok mennek. Néha legszívesebben odarohannék, hogy segítsek nekik - teljesen úgy néznek ki, mintha mozgáskorlátozottak lennének: a lábukat nagy nehézséggel pakolják egymás után, persze befelé csámpázva, miközben az egyik karjukat, kistáskástól, felfelé és kifelé tartva meresztgetik. Állítólag azért, mert az apró kislányok totyognak így, és Japánban még mindig a tehetetlen és ártatlan nő képe a tuti.
Amúgy a takoyaki, azaz polipgolyó, kisütött palacsintatésztában, eléggé bejön. De nem annyira, mint a vörösbabkrém gofriszerű sütiben. Nyamm. Ma szójapaprikás lesz nokedlivel. Opplá, fél éve nem ettem húst! Tudtátok, hogy az ilyenek kevésbé agresszívek?
nem kell a disznó
mert mikor a fickó
a kést beledöfi
feljajdul a szegény röfi
és a mérgét mind a véré
be ereszti te meg
csak nyeled mint a zsírját
közben felejted a kínját
pedig ott maradt benne
tele vele a zsigere
oszt jól a fejedbe száll
ettől (is) látsz majd lilát
amiről meg nem szólok
az a háj. (most akkor bájbáj)
szinamondta 11/09/2004 03:51:00 AM
. . .
2004/11/07
Legtöbbször olyanok vagyunk, mint egy Doisneau-kép. Máskor meg felmerül bennem, hogy lehet, hogy mégis inkább loner típus vagyok. Tudom, szakesz, de ez van.
szinamondta 11/07/2004 01:16:00 PM
. . .
2004/11/05
Irassaimaszeee!
Ettünk szusit ebben az étteremben. Szalagon megy körbe, és az ember csak lekapja, amit akar. Kipróbáltunk mindenfélét, a legviccesebb az volt, amikor a nyers tintahalat nem bírtuk lenyelni még fél óra rágás után sem.
Reggel ki mertem nyitni az ajtót a postásnak. És mondtam neki, hogy arigató gozaimasz. Előtte azon röhögtem, mikor még az ágyban fekve kilélegeztem és tisztára meglátszott a lehelletem. Mint télidőn, basszus. Pedig kint ragyogóan süt a nap, úgyhogy mikor bundabugyiban elmentem futni, majdnem megsültem. A napon izzadni jó.
Ilyen apró örömeim vannak. :)
szinamondta 11/05/2004 06:48:00 AM
. . .
2004/11/04
Amúgy, érti valaki az amerikaiakat?
szinamondta 11/04/2004 05:35:00 AM
. . .
Kicsit furcsa. Egyedül ülök itthon, kint süt a nap (nemtom, mennyire van meleg, ittbenn a kezem kihűlt), Den meg az iskolában nem találja a kölyköket. Ezt onnan tudom, hogy írt emailt a jappán (!) mobilomra. A csengetést olyanra állítottam be, hogy azt higgyem, az Air szól.
Reggel félelmetes madárvijjogásokra ébredtem. Futonon alszunk, ami nem olyan ám, mint otthon, nincs neki faváza, hanem hardcore matrac a földön. Amúgy is minden nagyon alacsony, jellemzően. Szóval a fejem mögött van egy kis ablak a föld fölött, onnan jött valami hang ritmikusan, aszittem, valami madár haldoklik. Nincs kizárva.
A bal oldalon való közlekedést még gyakorolni kell. Most megpróbálok kipakolni a bőröndből. Csók mindenkinek, és írni is fogok - privibe, ahogy a wiwen monnyák.
szinamondta 11/04/2004 05:05:00 AM
. . .
2004/11/03
Otpercenkent ok nelkul elmosolyodok: itt vagyok! Es itt van! Es a szemeben ugyanaz a lelkesedes, ami a szinte szusszkipreselo oleleseben, amivel a repteren vart. Az en fejemben meg az, hogy tejoeg, erre vagytam evek ota, hogy Japanban legyek.
Egyelore meg csipkedem magam, hogy tenyleg.
Es a harom honap meg egy vicc.
szinamondta 11/03/2004 05:48:00 AM
. . .
|
lehet, hogy valami eszedbe jut. akkor
teismondd
. . .
. . .
. . .
ez mind rég volt
|
