Muszáj ideidéznem a madbalblogból.

"Ez az az érzés - amiről már írtam is párszor, vesszőparipám - , amikor megkapod a pillanatot és idegrendszereddel és a zsigereiddel is tudod, hogy most nagyon jó."

Iszonyú szépen fogalmazta meg azt, amit én is érezni szoktam. Például az utóbbi Lajkó Félixen, amikor a hegedű a kezében hol sírt, hol viccesen odamondogatott, hol csípett-karmolt-és-harapott, máskor pedig csak úgy susogott, mintha egy kis lusta virágot ébresztgetne. És olyankor picit megrándítom a vállamat, hogy a jólesés végleg kifejlődhessen és a borzongás, ami elindul a csigolyám mentén, kifusson a végtagjaimba. Viszont azt hiszem, ez a kicsit földfölötti állapot mégiscsak akkor jön a legkönnyebben és észrevétlenül, mikor épp táncot bámulok. Többnyire hátrabillent fejjel és nyitott szájjal (amit időközben azért realizálok).

Azon is elgondolkoztam, hogy hová lesz az a sok hang. Úgy értem, olyan, mintha az a dallamtömeg, amit egyszer valaki megkomponál és mondjuk egy kis kápolnában előad, nem szállhat el csak úgy. Biztos halmozódik, halmozódik valahogy, míg egyszer csak valahogy bele nem száll valakibe. Az is lehet, hogy apró kis foszlányokban beleszáll akárkikbe, akiknek ettől jó lesz. Vagy épp megihleti őket. Ugyanakkor az is lehet, hogy évszázadokon keresztül gyűlik, és egy bazinagy halomban zuhan rá valakire. És akkor az a zseni (mert ettől aztán megzsenisül az ember) kiad egy CD-t: "Best of 1678-2003 / listening to the unexisting", vagy valami ilyesmi.

Egyre jobban imádom Budapestet. Most, hogy hurcolom a tejfölfejű barátnőmet a városban körbe, úgy érzem, nincs is ennél sokkal szebb. Ich hab' schon Heimweh. Warum will ich eigentlich wegreisen? Na ja, ursprünglich wollte ich die Welt sehen… Milyen eredeti ötlet. És kiköltözni az albérletből, kész szívfájdalom. Az összes hülye kis képeslapot, trafóplakátot és voodoocuccot szét kell szortírozni. Lehet, hogy megférnek majd az egy évvel ezelőtti, berendezésre váró fényképek mellett. Tejfölfej azt mondta, az a jó nálunk, hogy vannak kis eldugott helyek, amikről vagy tudsz, vagy nem, de sajnálhatod, ha kihagyod. Igen, pont ez az, én is a kontrasztot imádom a legjobban. Akkor tátod el a szádat leginkább, ha a modernmód beépített irodaépületek felől mész, és a kis kapun keresztül bejutsz a lepusztult egybeudvarba, ahol halk beszéd morajlik, a rozzant falakra vetítenek, és valahogy olyan különös a hangulat. Egy félig betört ablaküvegen cikornyás betűkkel ez áll: Zuckerbäckerei. Még egy darabig biztos. Aztán ha hazajövök, pont ott szeretnék lakni, ha todik. Király.

szinamondta 6/26/2003 10:11:00 PM

0 comments

. . .