Igazi terápia volt ez a bevásárlás. Mondjuk majdnem elaludtam, mire odaértünk, mára merültem ki teljesen. De végre megértettem, miért imádnak ezek annyira vásárolni. Kiválasztottam vagy hat ruhadarabot, filléres áron, és csak bámultam, mikor felpróbáltam őket: mindegyik úgy állt rajtam, mintha rám öntötték volna. Igyhát gazdagodott a ruhatáram pár narancs-rózsaszín-és-csíkos rucival. És egy nagyon vicces papucsot is vettem otthonra, fekete, szőrös és úgy érzem magam benne, mint gyerekkorom képregényhősének, Góliátnak a szeretője. Dzsungelbébi.

Csak folynak el a napok. Úgy megint, hogy észre sem veszem. Pont egy hete vagyunk itt. De szinte még ki sem tettük a lábunkat a kampuszról. Mellesleg abszolút egyetértek, hogy az amerikaiak a félelem kultúrájában élnek. Nap mint nap azt hangoztatják, hogy mennyire vigyázzunk a környéken, ha este egyedül kéne közlekednünk, hívjunk inkább biztonsági embereket, hogy hazakísérjenek. Meg, hogy a városiak néha inzultálják a nebulókat -- abszolút meg lehet érteni szerintem, ha egyszer ennyire erős az elkülönülés. Jó, hogy nem húznak fel egy transzparenst a kampuszt körülvevő "falakra", hogy ez itt a gazdag gyerkőcök sérthetetlen terepe, állj, vagy lövünk. Paramerika.

Lefeküdtem vacsi után, kitikkadtam teljesen. Alig bírtam magamba életet lehelni, hogy fogat mossak. Viszont le akartam még írni, hogy mikor a négy magyar hazafelé menet nyomta a rizsát a parkszerű ösvényen, egy lány odakiáltott, hogy hogyan beszélünk. Csak tudni akarta, mert nagyon szép a hangzása. You know, it flows. Mindig szeretném idegen füllel hallani a magyart. Ezek szerint olyan lehet, mint egy patak. Csibcsobbgluttyglutty dallamfolyam.

szinamondta 8/30/2003 04:10:00 AM

0 comments

. . .