Teljesen leszívott ez a nap. Nincsen erő bennem, bizsereg a derekam, nem tudok jóllakni, de éhes sem vagyok. Fáradt vagyok nagyon, de nem tudok elaludni. Kocogni szeretnék, de nem bírok két lépést tenni. Ha becsukom a szememet, csíp. Ma volt a temetés.

Féltettem apukámat. Hogy csak tartja és tartja benn a feszültséget. Beálltunk a ravatalozóba a koporsó mellé. Le volt zárva, de megkérdezték, akarják-e még látni utoljára. Nagyapám három gyereke odalépett, és valahogy nagyon furcsán a szemfödél mögé kellett hajolni, szinte be a sírba. Nem látszott semmi, de valami jegesség kezdett végigkúszni rajtam. Miért másznak be?! (Bezzeg egyik kedvenc sorozatomban.)

Nem sírtam. Akkor majdnem, amikor megláttam rég halott nagymamám húgát, aki pont úgy néz ki, mint ő. Állítólag rá hasonlítok. Nagyapámnak volt is egy vicce erre úgy egy hónapja. Ja, az Ilikére hasonlítasz. De csak előlről. Hátulról meg az egész családra.

Nem sírtam. Csak amikor úgy éreztem, valami több veszett el. A múltnak egy darabja. Beállított fürdőruhás fotókkal, sármos Darvas Iván-bajuszokkal és igazi úriemberekkel.

Akkor tört ki, amikor egyik barátja búcsúztatta nagyapámat. Két Reviczky Gyula-verset mondott el, csudaszépeket. Hogy nem tudom, foghatom-e még a kezet, amit épp most engedtem el. És aztán alig tudtam abbahagyni.

.................

Utána eljött hozzánk pár rokon. Furcsa, de nagyon kellemes volt. Az unokatesóim is ott voltak családjukkal, akiket több éve nem láttam. Gyerekeik nevei: Mercédesz, Patrik, Kevin. Hejj. Kedves voltam. De rezignált. És hallgattam a nosztalgiameséket. Az riaszt meg, hogy ha ezek elvesznének. Ne vesszenek a mesék. Írjon mindenki blogot.

szinamondta 8/04/2003 10:38:00 PM

0 comments

. . .