Végre, végre, végre! Van internet! Megkaptuk ezt a szaros laptopot már 4 napja, de nem bírtunk kapcsolódni. Kiderült, hogy másfajta zsinór kell. De ím, itt vagyok.

Zavarban kicsit. Annyi minden történik, nem is tudom, melyik végén fogjam meg. Annyi lenne a szinamondanivaló, és így a messzeségből kicsit nehéz. Itt vagyok öt napja, de eddig semmire nem volt idő. A szobám is csak nemrég kezdett arra hasonlítani, amilyennek szeretném, hogy legyen. Színek, érzések, emlékek, emberek a falon. Jöjjenek akkor csak benyomások egy kupacban.

Busz New York-ból Hartfordba

Még mindig fosok a repülőn.
Fosok attól is, hogy nem találok oda NY-ban a buszpályaudvarra, ahol Kickivel találkozunk. De odatalálok. Viszont előtte még bénázok egyet egy 25 kilós hátizsákkal a hátamon, egy 30 kilós bőrönddel és a kis dojterommal mellettem: telefonálni szeretnék, fülkéből. Furcsállom, hogy mindenekelőtt tárcsázni kell, majd pénzt dobigálni, aztán fülelni. Mire rájövök, hogy hiába próbálom újra és újra, mert a készülék rossz, kétszer leizzadok. Aztán várom K-t a buszoknál, fél óra múlva sincs ott. Majd kiderül, hogy ő pontosan mögöttem vár rám egy ideje. Volt közöttünk egy üvegfal, és én háttal ültem.

A buszon megfagyasztottak totálra, de már kezdem megszokni. Itt minden vagy nagyon eszméletlenül hideg, vagy forró. Csak mentünk és mentünk a hideg Greyhounddal, dugóban döcögve, így a 2 órás útból három órás lett. Egyre izgatottabban és éhesebben ültünk és hallgattuk egymás hülyeségeit, míg végre megláttuk a táblát: Hartford. Eddig ez csak egy szó volt. Megérkeztünk.

Tisztára, mint Anglia

Hihetetlenül szép a kampusz. Zöld, patinás, rendezett, mintha Oxfordban lennék. És komolyan, minden értünk van. A legjobb dormban vagyunk, csak 21 éven felettiek, de ebből még semmit nem érzékelünk, mert mi vagyunk egyedül az egész folyosón. Egyelőre csak a multikulti gyerekek jöttek az orientációra, ami kajából, where're you from-ból és lagymatag programokból áll. Persze mi vagyunk a legöregebbek, kivéve a Campus Safety uniformisos, helyes vigyorú, verdával járőröző feketéit.

Ettünk cajun kaját, sok fűszerrel és tengeri herkentyűkkel, volt közösségteremtés érdekesebb és idétlenebb feladatokkal, busszal megmutogatták a környéket, és elvittek egy vidámparkba. De én itthon maradtam falragaszgatni. És közben iszonyatosakat röhögni Albinékkal.

Kódok

Ezek nélkül élni nem lehet. Mikor megérkeztünk, Albin megjegyezte, hogy itt még fosni sem lehet kód nélkül. De tényleg, ahhoz, hogy bejussak a mosdóba, kód kell. Ahhoz, hogy hívhassam a liftet, szintén. Miután beszálltam, ismét kódolok, hogy a lift elinduljon. Mikor be akarok menni a szobámba, szintén. És egyáltalán, bármilyen épületbe. Persze külön kód kell a postafiókunkhoz, és a telefonkártyák is azzal működnek. Meg ugye a bank. Nem is tudom, minek csináltam még egyet: a laptopot ha lelakatolom, kód kell. Tök hülye vagyok, a nagy kofferom kódját már elcsesztem valahogy, elforgattam a számokat észrevétlenül, úgyhogy most már nem lehet bezárni. Ezután a reptéri rakodómunkások reménykedhetnek benne, hogy egy szép napon az én bugyimat vehetik fel. A kódokon kívül egyébként van még egy próbatétel: valahogy fel kell jutni az ágyamra. Olyan magasan van, hogy kábé egy létra kellene hozzá. Egy, kettő, három, ugrás.

Abbahagyom, mert álmodozni kell. Judy Garlandet hallgatok, és elképzelem magam a sárga úton. Ja, az egyik legérdekesebb, amit hallotam: itt tartanak olyan színházi előadásokat, amiben a nézők is énekelhetnek. Például az előző évadban a Muzsika hangja "sing along" verziója ment, most majd az Óz, a nagy varázsló jön. Ilyenkor mindenki beöltözik a kedvenc szereplőjének, és danol. Sőt, sört, bort és kaját is be lehet vinni a nézőtérre. Hm. Én a gyönyörű, fényes, tűzpiros varázscipő szeretnék lenni.


...those Ruby Slippers...

szinamondta 8/27/2003 03:33:00 AM

0 comments

. . .