Voltunk szíhházban. Mert oly ügyi voltam, hogy szereztem ingyenjegyeket. A Hairspray-re. Gondoltam, hogy ilyen lesz és ilyen is lett. Broadway. Viszont a díszletek és ruhák és a fények és hangosítás is nagyon jó volt, csak maga a darab... Hogyan győzzük meg az embereket a 60-as évek elején arról, hogy a szegregáció rossz dolog. Hát persze, hogy azt kell elérni, hogy a feketék és a dagadtak (mert ők is ki vannak ám közösítve) együtt táncolhassanak és közvetítse a tévé! A mjuzikel végén az emberek felállva tapsoltak, kábé ünnepeltek. De ez nem baj, ők tudnak örülni. Csak ne kezdte volna a főszereplő minden egyes dallamsorát egy olyan hukkos jajjal, mint Ulmann Mónika, amikor pancsolt.



Kicsi Soogom szívszomorú. Bárcsak ott lehetnék, és nem telefonon kellene életvezetési tanácsadást tartanom. Úgysem ér semmit, ha ő nem akar önmagában is megállni. Én is ilyen voltam. Menekülés a biztonságba. Pedig jó rájönni, hogy magadban kell megtalálni, különben másban hiában keresed. Csak aztán nagy önállóságomban át ne essek a ló másik végére, hogy a végén már az emberek szagát sem állom... Nem ám, azért nagyon is kell nekem, hogy ott legyen valaki.
Mielőtt átmennék költőnőbe, jöjjön egy jó hír: most már biztos, hogy Hartfordban is vannak madarak. Az egyikük akkora madárszart varázsolt a billenőre nyitott ablakomra, hogy alig látok ki. Még jó, hogy éjjel negyed négy van. Megyek aludni.

szinamondta 9/25/2003 08:58:00 AM

0 comments

. . .