Amit a szagokkal kapcsolatban írtam, az nem vicc. Az egyik utazásom után, pár éve jöttem rá, hogy nem tud megérinteni egy város, ha nem szaglik. Mert valahogy ez az, amitől elkezd élni. Jó, nemcsak ez számít persze, de ettől válik teljessé az élmény. Kell az, hogy az orromon keresztül is érzékelhessem a várost. És New Yorkot tényleg lehet.

Mikor megérkeztem, nagyon keménynek akartam mutatkozni, hogy ne látsszak csak úgy, véletlenül odapottyantottnak a Times Square környékére. Ja, mielőtt gyalog nyakamba vettem volna a várost, igazi gyűlöletet kezdtem táplálni az AT&T iránt, mert a gatyádat is rájuk költheted, de az utcai fülke semmilyen formában nem fogja értelmezni a magyar mobilt. Pedig ez kellett volna ahhoz, hogy tudjam, papám merre jár. Hiába töltöttem háromnegyed órát fülemen a kagylóval, nem sikerült. Még jó, hogy megbeszéltük, legkésőbb hétkor a szálláson.

Ami olyan fél óra járásra volt a buszpályaudvartól. Első sikerélmény, hogy (térképpel a kezemben) simán odataláltam, bár a forgatag némely pillanatban kicsit megkavart. És akkor már jöttek a szagok: az utcai hotdog, a csatorna, a sárga taxik kipufogógáza, a vonzó yuppiek parfümje és főleg, ahogy mindez keveredett és kavargott az utcákon.

A találkozás édes volt, két hónapja nem láttam a szülémet. A lepakolás után el is indultunk, fel az Empire State Buildinghez, ahol 90 percet álltunk sorba, de megérte. Az iszonyat hidegben kimenni a kilátóba, és figyelni a fényeket. És elámulni, hogy hogyan lehet egy város ilyen nagy, sűrű és forgalmas és mégis magányos. Na meg persze megdöbbenni a szemmel látható, vaskos szmogon.

Szombaton a láblejárás eljárását tökéletesítettük. Mert akartuk New Yorkot, majdnem szőrős-bőröstül. Így lettünk Staten Island-ferry utasok, akik a hajóról figyelik meg a Szabadságszobrot és meglepődnek, hogy milyen tömzsi. Aztán végigdzsalnak a financial districten az összes látnivalójával együtt, elidőznek a Ground Zerónál aztán fel a kínai negyedbe, ahol fincsi ebédet nyomnak az arcukba, majd már csak egy igazi kávé kell, a lidlidliben. Alig tudom kimondani. Little Italy.

Imádtam ezt a nyüzsgést, végre találkoztam valami élővel, a New England-i (hogy írjuk?) fogság után. Itt vannak arcok és stílusok, vannak ruhák és vannak frizurák. És beteljesült a vágyam, láttam igazi b-boyokat, először a metróban aztán a Times Square-en. What time is it? Showtime! Ők már nemcsak kedvtelésből, hanem pénzért csavarják. De azért tetszett.

Aztán másnap Central Park, ami szintén megérne egy teljes napot, mi olyan két és fél órát vándoroltunk benne, meglestünk pár szobrot és szökőkutat, meg a kínai masszőröket, akik megszabadították a járókelőket a városi stressztől. A Metropolitanben hatalmas volt a tömeg és nem akartunk két órára berohanni, majd legközelebb. Jobb volt a kellemes őszi napon, kicsit csípős szellő kíséretében a Brooklyn-hídon sétálgatni, ami ugyanúgy tele volt emberekkel, mint az összes park és utca. Itt az emberek arra használják a hétvégét, amire való. Kimozdulnak és lazítanak.

Aztán letelt az időnk, ügyesen visszaközlekedtünk a pályaudvarra. Asszem majdnem büszke voltam magamra, amiért ilyen királyul kiismertem magam. Apukám meg azonnal felvette a New York-i stílust, akkor ment át a zebrán, mikor piros volt. Mentünk, mint zúgó vihar. És ettünk, Haagen Dazst. Itt miért nincs?

Felfértem a fél hetes hazafelé-buszra. Sötétedett, a város így is bájos, vonzó és izgalmas volt, még Bronx ellentmondásaival is. És a szaglóorrom azért nem lógott a búcsúzkodáskor, mert enyém a két nap. Együtt voltunk, apalányaharmónia. És én voltam a kalauz, az új övtáskámmal, ami a várossal együtt a szívemhez nőtt. Vagy inkább a derekamhoz. Az előbbi még mindig másé.

szinamondta 10/07/2003 04:36:00 AM

0 comments

. . .