Csomó mindent csináltunk a hétvégén. Kezdjem sorjában.

Pénteken volt a karibi buli. A röhej az, hogy végig a szokásos hip hopot játszották, csak a végén volt reggae. Fáradt voltam és majdnem nyűgös, de az ember lemegy azért, ha már itt van a saját koleszában a hepaj. Annyira sötét volt meg hangos, hogy azt hittem, ez típerces buli lesz, de aztán ottragadtunk a végéig. Nemtom, miért van ez, de ha elkezdek táncolni, asszem valami furcsa hormonokat is termelhetek, mert általában végigvigyorgom a bulit és nem tudom leállítani magam. Ez aztán azt eredményezi, hogy valami megmagyarázhatatlan kör alakul ki körülöttem, és bár én nem hiszem el, de egyes szemtanúk állítása szerint a közönség többsége az én irányomba veti tekintetét. Ez még mind nem lenne baj, ha nem jelentené egyben mindennemű kommunikáció végét is az, hogy szeretek táncolni. Másképp fogalmazva: szinaszlódáun! Be kéne vennem néha valami fékező- vagy tompítótablettát.

Hegyszerű fekete barátunk ismét megpróbálta felvenni a kapcsolat kialakításának vékony fonalát, de hősnőnk köztudottan tart a hatalmas hímnemű egyedektől, ezért nem ösztökélte a muszkuláris férfiút további közeledésre.

Szombaton megnéztük Mark Twain meg Harriet Beecher Stowe házát a nemzetközi klubunkkal. Érdekes volt, főleg a Samé (aki Mark néven írogatott), kiderült, hogy nagy party animal volt az öreg, állandóan hatalmas társaság bulizott nála. Jut eszembe, szombaton is bepróbálkoztam egy bulival, a Gender Banderrel, aminek a lényege, hogy mindenki beöltözhetett ellenkező neműnek. Most ezt jópáran meg is tették, még verseny is volt, pénzjutalommal - igazából nem tudnék olyan dolgot mondani, amire itt ne lehetne forrást találni. Magyarán, tele van az iskola lével. Oké, a szülők mondjuk juttatnak is neki némi pénzt.

Marhára irritált megint az üvöltözés és a részeg magamutogatás, meg nem találtam különösebben viccesnek a jelmezeket sem, úgyhogy nem is maradtam sokáig. Meg különben is, vasárnap reggel nyolckor indultunk. Vissza a 17. századba.

Megnéztük a Plimoth Plantationt, amit 1627-ben hoztak létre a bevándorló angolok. Irtó jó volt, a korhű kis faluban beöltözött emberek válaszoltak minden hülye turista kérdésére, méghozzá korabeli angol akcentussal. Vicces volt, mikor egy kiscsávó megkérdezte egy fegyverre, hogy ugye műanyag, a pilgrim csaj azt válaszolta, hát ő nem tudja, mi az a műanyag, de tapogassa meg, aztán kiderül. Volt egy indián részleg is, igazi bennszülött amerikaiakkal, akik harcos mai álláspontot képviseltek. Nagyon szép volt a native american fiú tetoválással a mellkasán és fejpánttal a homlokán. Csak valami félig nyitott bőrnadrág volt rajta, és amikor egy szimplafejű nő kérdezett valamit róluk, Indian-okról, a fiú azt mondta, hát ő nem tud róluk semmit. Oh, beacuse you call yourselves Native Americans? - helyesbített amerimama.

A Mayfloweren szintén voltak korabeli népek, az egyikkel vitába is szálltam: azt állította, hogy Amerika az angoloké, mert ők fizettek a földjükért, és különben is, az "indiánok"-nak is megvan a maguk földje, meg nekik is. Hiába vitáztam vele, mert ő ottragadt a 17. század közepén, meg kicsit ciki is lett a téma. Mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, megkérdezte, hogy akkor az a mi földünk-e. Hát, igen. És nem laktak ott előtte más népek? Hát, izé, de. Viszont, arra gondoltam, azért nem lehet párhuzamot vonni a nomád népek egymással való harcai és a bevándorló amerikaiak ősamerikaiakkal vívott háborúi között. Bár, az egész kérdés marha bonyolult egy ilyen blogra. Vagy mi.



Szétázva értünk haza este, kellemesen fáradtan. Kis kaja után nyomás cipőcserélni a szobámba, aztán vissza a könyvtárba. Nem, nem fogok elpirulni, ha bemegyek. Nem, nem fogok. Pont a lépcsőfordulón találkoztunk, a nevemen köszönt, és megkérdezte, hogy vagyok. De komolyan gondolta, mert még egyszer megkérdezte. Elkezdtem mesélni a pilgrim sztorit, meg az Urált (úr isten!), és éreztem, ahogy a bőröm színe kezd a bőrkabátoméhoz hasonulni. És mindig úgy figyel! Aztén megjöttek a többiek is, és megnéztük a She's gotta have it-et, nem is ismertem fel Spike Lee-t a film legimádnivalóbb nyüzüge fekájában. Aztán a többiek leléptek, én meg maradtam.

Egy órám keresztül álltam egyik lábamról a másikra, miközben beszéltünk. Minden félét, hogy hogy is kerülök ide, mit akarok, miért van az a vicc, hogy még negyven évesen is tanulni fogok, meg zenéről, meg kávéról, meg emberektől, meg Pestről, meg azt mondta, hogy nagyon blanket, de nem jut eszébe a hely, ahová az emberek drogozni mennek Európában. Agyilag zokni? Kiderült, hogy fut, amivel pénzt keres, meg gyerekeket is tanít, meg vegetáriánus. Nagyon jó volt, hogy érdekelte minden, de tisztára lefárasztott az egész, a végén már majnem remegett a lábam. Ennyit koncentrálni! Szeretem a pozitív kisugárzású embereket. Jó, mondjuk ki nem?

Elég belőlem mára, zárul szina mókatára.

szinamondta 10/14/2003 05:06:00 AM

0 comments

. . .