Ha most nagyon rövid és tömör bejegyzést kellene írnom, valószínűleg ezzel foglalnám össze a Washingtonban történteket. Pontosabban a személyes apektusát: hihetetlen, felfoghatatlan, nagyszerű és elszomorító, és főképp, leírhatatlan.

És közben fel is hívott. Nem tudom folytatni.

Megtaláltam a társlelkemet.
500 mérföldre.



Alapvetően nagyon vicces. Életemben először megyek oda valakihez, nem is tudom, miért, meg kellett ragadnom az alkalmat. Nagyon tetszett, ahogy táncolt. Fiúk ritkán szoktak ilyen vagányan és eredetien táncolni, ráadásul ennyire természetesen.

Bátorság gyűjt, bátorság gyűjt, Albin támogat. "I thought since you dance the best here, I'd have to battle you." A vicc az, hogy később kiderült, ez utóbbi humoros részét a mondatomnak nem is hallotta. Na mindegy, eleve örültem magamnak a hőstettemért, annak meg még inkább, hogy táncolgattunk, majd elkezdtünk beszélgetni. [Álmaim pasijával. Esztétikum, ész és érzés mind egyben.]

Ez tulajdonképpen nem is ért véget hajnali fél hétig, akkor is csak azért, mert pakolnom kellett az indulásra vissza Connecticutba. Hihetetlen. "This isn't happening." "Yes it's happening. Maybe two dream worlds have met."

És egyfolytában furcsákodtam az érzéseimen. Mi az, hogy úgy érzem, mintha már évek óta ismerném, minden giccs nélkül, és tudok magam lenni erőlködés nélkül, és azt mondja két óra ismeretség után, "you're the one I feel most comfortable with". És sejtem, mire gondol, amikor belenéz a szemembe, de közben azzal vagyok elfoglalva, hogy valahogy legyűrjem a kételkedésemet és a furcsaság felletti félelmet. "I'm scared of this." "Of what?" "Of us."

És a szemem olyan hatalmas és mindenféle erőteljes dolgot sugároz, elősorban passion az, ami benne van és stability, és "this is so what I needed today", 'why, did you have a bad day?" "screw my day, you are what I needed. I need this. Companionship."

Az első perctől annak örült, hogy viszonylag közel vagyok, mert az emberek csak kilépnek az életéből, ahogy olyan sokan az enyémből is. És a legtermészetesebb volt megölelni. Meg kellett ölelni. És kint a hideg, a szél, még megismételhetetlenebbé tették, az erő a testünk ellen, a bőre az enyém ellen, a forró csoki a kanál nyelén, a csoki az enyém, a bőre barna az enyém, fehér, az ajka dignity és a mosolya izgi. Bevallotta, hogy már tudatosan húzza el csak a bal szélét, mert tudja, hogy ettől még vonzóbb. A legesztétikusabb élményem nagyon-nagyon régóta.

Nem hiszek ilyesmiben. És nem tudom, mi lesz ilyen messziről. De amikor egyazon pillanatban mondtuk ki ugyanazt a szót és néztünk ugyanúgy, azt hittem, ez nem véletlen. "How do I know you?" "How do I know you?" És borzasztóan jól esik, amikor őszintén és kicsit félve és komolyan és halkan azt mondja, "you're my ideal". Én. Ennek a gyönyörűségnek az ideálja. Hogy mondod, drága?

És mielőtt elmegy, a fejébe akarok látni, mert látom, hogy egyfolytában gondolkozik. Nógatom, mire ő "Tell me what you are thinking? Tell me." És megszorít és szinte megráz kicsit, és én nem tudom, mit gondolok és érzek, "I can't say it", azt akarom, hogy ne váljunk el.

És bár éreztem, mert végig éreztem őt, megdöbbentett.
"I love you."

És nem várta ki, amíg felhívom, hanem kétszer hívott. És elmondta, hogy a barátai őrültnek tartják, és csak tartotta bennem a lelket, mikor nyafogtam a távolság miatt. Nekem az kell, hogy itt legyen. És őszintén, a nikkimánia nem múlt el teljesen.

De most ez valami földönkívüli. "Just how easy it is. To make new contacts."
És jön, meglátogat. De nem tudok ábrándokban élni. Viszont boldogsággal tölt el, hogy ő hisz benne. "Trust me. Trust me." És érzem, hogy gondoskodik rólam. Ki rendezte ezt így el?

szinaMonológ vége. Csak annyi még, hogy szereti a tenger gyümölcseit és a cinnamon-t. A neve azt jelenti, örökkévalóság. Khalid.

szinamondta 11/30/2003 04:32:00 AM

0 comments

. . .