Azon nevettem egyet magamban, hogy ez a blog megvan vagy egy kiló. Vagy több, sosem voltam jó becslésben. Viszont ma eltököltük az időt azzal, hogy kinyomtassunk mindenfélét, mert a printing dollars-t nem lehet átvinni következő félévre. Milyen hülyeség! Mindegy, gondoltam, jó, ha az embernek van egy hardcopy-ja az agymenéséből. Mert végülis mi lenne, ha mondjuk csak úgy ripszropsz összereccsenne ez a virtuális háló, amire hellyel közzel felfűzögetem hajszálvékony gondolataimat (az érzésekről már nem is beszélve), és akkor ott lennék meglőve. Most belegondoltam, hogy hú, télleg mit is éreznék. Asszem lelkifucit (köszi, Albin), hogy május óta nem igazán (minek finomítasz?) írok offline naplót. Csalódott lennék, és asszem ökölbe szorított talppal dobbantanék. Nem igaaaaaz. Nem hiszem eeeeel. Hisztinamond.

Mellesleg az egész kampusz kiürült szinte, gyerek nem sok, egy szál se kajából, kicsit bosszantó is ez, de valahogy várakozó álláspontra helyezkedtünk. A hétvége New Yorké, benne Khaliddal. Aki, mikor másodszor is felhív egy nap, beismeri, hogy megszegte az egyezményt, de nem bírt várni, míg én hívom. És olyanokat mond, amit filmben szokás, hogy thank you. for being you. for the encouragement. És nem lehet lekönyörögni a kagylóról, five more minutes. Olyan, mint egy édi kisgyerek. És szereti, ahogy nevetek.

szinamondta 12/17/2003 08:24:00 AM

0 comments

. . .