Sírok és röhögök egymás mellett. Úgy tűnik, szakítunk little K-jel, több mint egy órát beszéltünk telefonon. Persze megint én voltam az, aki próbálta kihúzni a másikból, hogy mi a fene van. Jaj, végighallgatni az agymenését arról, hogy mikor ott voltam, terhes volt neki, hogy biztosítsa, minden rendben van. Mármint, ez nem rajtam múlt, mindenkivel ezt csinálja állítólag. Felelősnek érzi magát. Csak éppen az nem fair, hogy noha mindig tudta, eléggé független vagyok, most ezt hozza fel kellemetlenségnek.

Azt nem értem rohadtul, hogy az az ösztönös egyetértés, megértés és biztonság, ami eddig bennünk volt, hova lett ilyen hirtelen. Miért nem hiányzik neki - én. Ami eddig kellett. Mondjuk az érintésem, a mosolyom vagy az, ahogy odabújhat hozzám. Nekem hiányzik a selyemsima bőr a nyakszirtjén és a félmosolya. Emellett viszont egyértelművé váltak az irritáló pontjai, az énközpontúsága főleg. És újra gondolok Nikkire. Viszont fáj, hogy ami olyan varázslatosnak és egyedinek, ellenállhatatlannak tűnt, csak úgy hopp, eltűnt, pont úgy, ahogy jött.

És mikor azt mondtam, soulmates or not soulmates? I felt so connected.
Csak hallgatott.

Mbassza, miért van Thomas Mannak mindig igaza? Mindig az szenved, aki jobban szeret.

Még szerencse, hogy most nem szenvedek annyira. Le is lövöm mindjárt Beady Belle-t: "I start feeling sorry for myself. I start feeling sorry for this stupid situation that appears - when my anger starts to cry". Csaocsao csodák és varázslatok.

szinamondta 1/21/2004 06:57:00 AM

0 comments

. . .