Lehet, hogy meglepő, de most azonnal nem Floridáról fogok írni, hanem arról, hogy mennyire vörös a fejem. És nem is attól vörös, hogy déli verőfényben fürödtem a napsütésben, hanem attól, hogy fél órán keresztül veszekedtem a Gateway-jel. Hogy mennyire szívás elektronikus cuccot várásolni! Az anyjuk mindenit! Csak azért, mert nem ők gyártották a szaros Sandisk memóriakártyát, nem hajlandóak 15 nap után kicserélni. Én meg, kezdetben igen udvarias hangnemben próbálom magyarázni, hogy dehiszen ez már a második elaszott memóriakártyám, ami törli a képeket (legyen szó téli vakációról vagy szülinapi buliról), lefagyasztja a fényképezőt és a számítógépet is. Beszarás, komolyan mondom. És nyomják nekem a sablonszöveget, hogy ők nem tehetnek róla. Nemigaz, nem kellene felelősséget vállalnod azért a szarért, amit eladsz? A vége az lett, hogy nem. Ők nem. Beszéljek a Sandiskkel. De nem érted, hogy nekem nem kell több szendiszk, amikor mindegyik a legkritikusabb pillanatban hibásodik meg?!

Szóval ezért nem volt nálam digitgép Floridában. Pedig csudajó képeket tudtam volna csinálni. A türkizkék tengerről, az Art Deco épületekről,


a fehér homokról, a leégett hasamról, Maráról és Naráról, a cocogirlökről. Marához azt hiszem, elég közel kerültem, és tiszta jó meglepetések értek. Nem gondoltam, hogy ilyen mély érzésű és érett gondolkodású lány. Gyakran gondolok arra, vajon hogyan tudta kisilabizálni a saját identitását: olasz származású, Argentínában született, de Mexikóban élt évekig, a szülei DC-ben laknak, ő meg most Hartfordban jár iskolába.

Annyira remek volt! Eljutottam az Everglades nemzeti parkba is. Befizettem egy alligátor-túrára, aminek a legjobb része a folyón való motorcsónakázás volt. Pontosabban úgy hívják, hogy airboat, egy nagy szélkerék hajtja, és csomó ember belefér. Ilyennel mentünk a folyón: Everglades azt jelenti, véget nem érő fűfolyó - mert valójában nem mocsár, noha sokszor úgy hivatkoznak rá. Itt élt (most már csak rezervátumban) a Miccosuki indián törzs, akiknek a neve valami olyasmi, hogy "paradise built above the water". Tulajdonképp a vízre építették a falujukat. És tényleg tele van a hely alligátorokkal, meg gyönyörű kék madarakkal, akik nem átallanak a hajó korlátjára szállni. Annyira élveztem, ahogy suhantunk a nádasban, tűzött a nap, a hullámok fodrozódtak utánunk, és a motor ereje ott zúgott alattam. Tisztára át tudtam érezni, Hemingway mit szerethetett az ilyen tájban. Szeretnék elmenni egy igazi trópusi helyre.



Bulizás az nemigen volt végül, a társaság korbéli akadályai miatt (21 alatt nem engednek be a legtöbb helyre), de nem bántam. Tanultam egy vicces új szót, chilax. Ez az, amit csináltunk 4 napon keresztül: chill és relax. Hiányzott Sugika meg anyus meg apus, élvezték volna a hullámokat. Ez az: soha nem gondoltam volna, hogy 20 percen keresztül fogk lubickolni egyfolytában az Atlanti-óceánban. Csak állok és várom a hullámot, hogy aztán sikítva belevethessem magam.

Az egyik legjobb élmény: egy olivazöld-fehér fürdőruhás japán lány visszafogott fürdőzése mellettem. Egyszerre merészkedtünk be a vízbe, megjegyzem, nem sokan fürdenek. Ugyanolyan hideg volt neki is, de ugyanannyira széles mosolyra fakadt az első hullám csappanásakor, mint én. És néha egymásra néztünk mosolyogva, és az az érzésem volt, de jó lenne beszélgetni, aztán mégsem. Így maradt meg ez egy szótlan közös élménynek. Shared experience.

szinamondta 3/20/2004 11:09:00 PM

0 comments

. . .