A kocsiban ülve (visszafelé a nagyszülös vacsoráról) rámjött a szájsark-legörbülés. Arra gondoltam, hogy nem nem nem, már csak két teljes nap van hátra, és el kell válnunk. Mehetek vissza gayville-be, ö pedig szombaton indul a japcsikhoz.

Szinte minden percben azt érzem, el kell neki mondanom, hogy szeretem. Biztos, ami biztos. Reggel csak feküdtünk az ágyban ébredés után és bámultuk egymást hosszú perceken keresztül. Idönként mindegyikünk az arcára eröltet egy bátorító mosolyt, de néha olyan nagy szomorúság van a szemében. Legtöbbször azért nem szomorodok el teljesen, mert az van a fejemben, hogy lesz ennek folytatása. Viszont máskor az van bennem, te jó ég.

Nem fogja megszorítani a kezem kétpercenként, hogy jelezze, velem van. Nem fogja azt mondani, mikor meglát P-townban, hogy "oh Manó, I've been waiting to see you the whole week. You always make me smile." És nem csinál tükörtojást és nem böfög hatalmasat, majd, csak hogy tovább bosszantson, küld egy cuppanós puszit a levegöbe. És - jaj, ez mennyire drága - nem bújik oda hozzám majd esténként, olyan szorosan, ahogy csak lehet, kiscicaként, mint én szoktam kiskoromban anyukámhoz. És a feje pont beleillik a karhajlatomba, és a lábammal olyan tökéletesen ölelem át a derekát.

Mielött a klaviatúra csupa könny meg nyál lesz, lerohanok a nappaliba, és elmondom neki, hogy szeretem. (Péntek a nagy nap, valaki segítsen.)

szinamondta 7/28/2004 04:02:00 AM

0 comments

. . .