Abszolút sokféle szerepkörben tündöklök (?): játszom a tökéletes háziasszonyt (mosás, főzés, dekoráció. csak bors ne kerüljön a kezembe, mert az általában elvisz), a magabiztos bringást, az érdeklődő turistát, és mostantól a jófej senseit is. Tanárnő lettem, E-san, két középkorú hölgy okítója. Kezdetben féltem, hogy nem fognak majd érteni semmit, de ha mínuszos sebességgel beszélek, meglepően jól nyomják. Mondjuk a pénz, amit kapok érte, épp csak zsebpénz mennyiségű, de ne legyen telhetetlen az ember.

Szóval Kyoto lenyűgöző, de valahogy valami mégis hiányzik nekem itt Japánban. Tény, hogy minden lépésen egy ezeréves templomba vagy szentélybe botlik az ember, de nekem kell valami ÉLŐ. Valami funky. Több vitalitás (vannak városok, amelyek sokkal jobban megfognak, elsőre. Ld. Berlin, akár London, Nyujorknyujork foreva). Abszolút alulpakoltunk, szóval majdnem megfagytunk egész hétvégén. És két pár zokni sem feledteti a hideget, amikor a templomokba cipő nélkül kell belépni - a japánok ügyelnek arra, hogy mindent mindenféle módon óvjanak. Ma jól le is égettem magam egy boltban, mikor cipővel léptem a próbafülkébe. Mellesleg a kezembe nyomtak valamit és heves tellegetéssel magyaráztak, amiből én azt vettem ki, hogy tegyem a fejemre, ha pulcsit próbálok fel. Gondolom, hogy ne kenődjön az ember összes arcfestéke a friss holmira (nem mintha rajtam lenne ilyesmi). Na ez meg azt juttatja eszembe, hogy tanítványaim, Kyoko-san és Kayko-san megint tizenévesnek néztek. Vicceltem is velük, hogy akkor legközelebb kimázolom magam, és biztos meglesz majd az a huszonöt.

Az aranypalota, a Golden Pavilion egyből szerelem. Rozsdálló juharfák és kis tó között ékkőként bújik meg az erdőben az aranylemezekkel borított kis palota. A másik nagy turista-attrakció, a Ryoan-ji nevű zen templom annyira nem fogott meg. Itt áll az a kert, amiben 15 kődarab játszik, nagy harmóniában (órákat gondolkoznak rajta állítólag egyesek, hogy mit jelent a minta. tengeren átkelő tigrisek vagy valami ilyesmi), bárhonnan nézed, egy-két kő mindig takarásban lesz.

Végre jött a nap végi megváltás: Kyoto tele van forró vízű fürdőkkel. Én bírom a meleget, kiskoromban Sooggal olyat játszottunk, hogy be vagyunk zárva egy kastélyba és nem kapunk inni - rohadtul megszomjazott az ember a bőrt pirosra csípő fürdővízben ülve. Szóval a japán fürdő még nekem is kicsit forró; arról nem is beszélve, hogy néha zavarba jöttem, nem ismervén a menetet. Fiúk s lányok külön, így lehet ugyanis csak meztelenkedni. Zárójel: a legcsinosabb japán lány is dzsungellady. Szóval először megmosakszik az ember, aztán élvezi a különböző, égetően forró medencéket. Utólag derült ki, hogy a pasiké persze ezerszer jobb: a hím részben kétszer annyi medence van, és szappan, meg dörzsi is rendelkezésre áll. Den szerint egyébként bacifób vagyok: panaszkodtam, hogy hogyan tudnak a nők egymás után ráülni a kis műanyagedényekre, miközben az ovisméretű csapoknál pancsolnak. Fúj. (Szerinte én vagyok a hülye, hogy ilyeneken kiakadok, miközben az otthonunkban néha felbukkanó meztelencsigákat kézzel fogom meg.)

Elmentünk a nyugati hegyekbe is, újabb templomok, csodálatos falevelek, több polipgolyó, egyre soványodó pénztárca (miért kerül minden egyes szentély kb 1000 forintba?). Jaj, a legjobb mégis a véletlen: a Gion nevű, ősi szórakozónegyedben épp a gésa-művészetről beszélgettünk, mikor kinyílik az egyik faház kapuja, és egy csodálatos tünemény kíséri ki a vendégeket. Hatalmas, büszke szemeivel rám nézett egy gésa! Nem is a kimonó, az apró léptek, hanem a mozdulatainak finomsága, az összetettség művészete fogott meg, és az a méltóságteljes aura, ami körüllengte. Megállt a gyalogosforgalom és őt bámulta, amíg egy szellőfútta mozdulattal be nem csukta maga mögött az ajtót.

szinamondta 11/16/2004 09:23:00 AM

0 comments

. . .