Ha nem írok, nem azért van, mert nincs mit. Ellenkezőleg. Úgy telnek el a napok, és jó részük élményekben gazdagon, hogy pislantani is alig tudok. Néha már úgy érzem, alig tudom felidézni, mi történt, mert az élmények csak halmozódnak egymásra, mint az apró, deformálódott szobrocskák alább.

A legutóbbi például egy megtisztító erejű, könnyeket esetlenül maszatoló pillatan volt, amikor Osakában, a színpadon megjelent a butó egyik ősatyja, a kilencvennyolc (98, igen) éves Ohno Kazuo. Soha nem gondoltam volna, hogy élőben fogom látni, és tesék. Egy apró belvárosi színházban, ami fölött hullámvasút robog el (hé, Japán) zaját és rengését a táncelőadás printjén nyomul hagyva, az eleve emberfeletti szépségű szférában feltűnt a bozonthajú, szitakötő testű, csukott szemű (bácsi, a szemed fénye ragyog még?) művész. Tolószékben tolták be az ő tiszteletére szóló előadás végén, ami magában is meghökkentő volt: az első részében egy testi fogyatékos nő táncolt, a másodikban Ohno Yoshito, a nagy ember 66 éves fia (persze ötvennek néz ki), és végül kettejük kollaborációja. Szívszorító volt látni a fogyatékos táncosnő szeretetét és tiszteletét, admiration, a végtelenül törékeny, idős művész iránt. Valahogy a színpadon, abban a másfél órában életre kelt egy életmű, miközben maga a művész már távozóban van.

Ezt nehéz lenne "toppolni", maximum a kétszer csípős koreai kaja adott hozzá némi pikantériát utána. Másnap pedig újra Himeji, míg Den gördeszkázott, én a kertet jártam, és néztem a két szememmel.




Tegnap megint kitüntetettnek éreztem magam, mikor a tanítványaimmal teaszertartásoztunk és rámadtak egy kimonót. Kábé fél óra volt, mire rámbűvölték: ennyi kötőt és övet nem láttam még magamon, sőt, volt olyan is, ami csak segédkötő volt, és a művelet végén ki kellett húzkodni. Aztán Kayo-san meghívott minket egy ebédre Dennel együtt két hét múlva, Kyo-san pedig nabe-partira (remélem, hús nem lesz a levesben). És amikor a délutáni napfényt próbáltam olvasással kombinálni egy játszókert szélén, úgy éreztem, mint felnőtt, kissé befürödtem: egy kis japcsi futásnak iramodott, de épp mögöttem elesett és lehorzsolta a lábát, amit egy "itaj!" kiáltásal és sűrű szamurájszuszogással (volt vagy öt éves) kísért. Hát mit tegyek? Odaguggoltam, de mivel a japánom meglehetősen hiányos, annyit bírtam mondani, hogy oké oké. Ő két perc alatt összeszedte magát és elsántikált. Én meg visszaültem a padra, és alig hajtottam vissza a fejemet az Embersbe (psszt, karácsonyi ajándék), egy kiscsávó elém állt. A kinyújtott kezében egy négylevelű lóherével. Aztán szó nélkül elfutott.

nemtom holvan
trehányul nyomtam
és elkevertem
a levelet
zöld szerencsét
érintett egy kis
gyerek nekem meg
lelte és adta
az idegennek
jár (?) a dallam
meg nem áll
japánban száll
valami zene vagy szó
a légben folytonvást

De télleg. Legyen szó bármilyen neves ős-épületről vagy a szemközti óvodáról, nem is beszélve az élelmiszerboltról, vagy valami zene szól vagy automata köszönt lelkesen. Arra ne is számíts, hogy az öt órai himnikus harsogás elmarad (pont egy hangszóró alatt lakunk), szombaton reggel hétkor pedig ugyaninnen üvöltik rád, mikor lesz piac vagy halotti szertartás. Vagy valami hasonlót.

szinamondta 11/30/2004 02:08:00 AM

1 comments

. . .