Shinkansennel nem mentünk még (és lehet, hogy nem is fogunk), de a hangulatom egy hullámvasúthoz hasonlatos. Tegnap Kobe-ból hazafelé jövet majdnem elbőgtem magam, amit csak szapora szájszél-rágcsálással tudtam visszatartani. Az egész napos esőben mászkálás (egyedül) nem vidított fel, és amikor azon töprengtem, hogy a minimum öt óra hosszi, vizes zokniban való létezés hogyan érinti majd a női nemi szerveim életét, még szarabbul lettem. Az indonéz kaja fincsi volt ugyan, tetszett Kobe kínai negyede és a városházából a kilátás is (ennyi hegyet meg óceánt!), de mégis magam alá kerültem. Den JET-társai sörözni mentek egy bárba, és nem akartam, hogy ő ne legyen ott miattam, ezért mondtam, beugorhatunk egy italra. De ott már, a sok hangoskodó amerikai között abszolút lógott az orrom, és mikor ő lelkesedni kezdett egy havernak, hogy talán márciusban Idonéziába megy, csak törtek felfelé a kérdőjelek. Hogy miért nem prioritás Magyarország. Vagy mit csinálok én tulajdonképpen itt? Miért jöttem két hónapra mondjuk két hét helyett? És persze a válasz nagy részben az, hogy miatta. Hazafelé ezt megpróbálam elmondani neki. Mire ő, hogy egy barátnője szerint a távkapcsolat azért nem működik, mert ha az egyik fél a másik miatt megy máshová, a helyet és az illetőt is utálni fogja.

Mindez az után, hogy elmondtam, nem vett le a lábamról ez az ország. Mert nem látom benne az életet, a szenvedélyt, a vidámságot, a korlátok nélküli létezést. Mellesleg nem csak miatta jöttem ide, hanem, mert régóta érdekelt. De miatta jöttem ennyi időre. Szó volt még szó egymás iránti felelősségről, és hogy nem akar tartozni nekem, hanem valódi érdeklődésből akarja megnézni, én honnan jövök. Azt mondjuk nem értem teljesen, ez nála hogyan nem természetes (vagyis biztosan érdekli, csak nem az "elvárás" miatt akar jönni).

Ma viszont király napom volt, bár elkéstem az első órámról. Mert elterelték a forgalmat, és csak később derült ki, hogy bringával simán továbbmehettem volna. Igy Kyomi-san és Kayoko-san vártak rám, de annál lelkesebbek voltak. Érdekes, hogy a japán oktatási rendszer valahogy nagyon el van cseszve - az emberek nem képesek önállóan feladatot megoldani (sok tanártól hallom, hogy a kreatív feladatok halálra vannak ítélve), Kayo azt monta, ma volt az első alkalma, hogy angol mondatot szerkesszem magától. Asszem ötvenöt éves. És már tanult angolul pár évet. Hol a bibi? Azt hiszem egyébként, eléggé megkedveltek, mert elhívtak ebédelni. Kajálás közben pedig mindketten meghívtak magukhoz, hogy majd főznek. Sőt, Kyo megkérdezte, küldhet-e nekem saját készítésű, festett és kalligráfiával díszített képeslapot. Miazhogy! :) Hazafelé mindenkire ráköszöntem, hogy konnichiwa. Az édes, gyönyörű gyerekek ilyenkor kuncogva néznek utánam. Jé, egy gaidzsin, aki tud egy japán szót!

Holnap elutazunk a hegyekbe, ahol buddhista szerzetesek zsebébe tömjük majd a pénzt. De remélem, a vegan (teljes vegetariánus) kaja cserébe mennyei lesz. Aztán mindenféle pozitív hullámokat küldök majd a világnak, receptorokat készíteni!

szinamondta 11/19/2004 09:27:00 AM

0 comments

. . .