Úgy, ahogy bepakoltam. Furcsa érzés újra továbbállni. Ennyi volt Japán, és egyelőre nem is tudom leírni, milyen volt. Csak az utolsó napokban annyi mindent csináltunk, hogy teljesen összemosódik a fejemben. Mindenki akart még velünk találkozni, és harmincadszor is el kellett mesélni, hogy a magyar nem szláv nyelv, paprikával főzünk, és tényleg olyan a magyar népviselet, amilyennek hiszik. Kicsit meg is sértődtem, mikor egy japán tanárnő a magyarokról áradozott, miközben a barátai fotóját nézte, amin egy orosz matrioskával álltak. Majd megkérdezte, hogyhogy ilyen széles vállúak az oroszok? És az én anyukám is ilyen? Neámmá, a magyar az nem orosz! De a felháborodásomnak kábé semennyi alapja sincs, mert ugye sokan a japánt sem tudnánk megkülönböztetni a vietnamitól, például.

Közben voltak nagy lelki-gondokodásaim, hogy mit is akarok, fenn tudjuk-e ezt tartani Dennel. És mindig megérzi, mikor a fejemben zűrzavar van, és rákérdez. És amikor nagyon fáradt voltam, valahogy hülyeségek jöttek ki a számon. És akkor megfagyott, és azt mondta, egyértelmű, hogy szakítani akarok vele. És hatalmas szomorúság szivárgott át a drága hátán keresztül, miután elfordult tőlem. De én szeretem őt. És nem tudtam igazán bocsánatot kérni tőle amiatt, hogy fájdalmat okoztam. Csak bújtam és bújtam és sírtam és sírtam.

És holnap reggel két ellenkező irányba repülünk. A következő közös állomás Budapest kell, hogy legyen.

szinamondta 12/21/2004 05:49:00 AM

0 comments

. . .