Akkor most nyilvánosan is beismerem, hogy nem tettem túl magam Amerikán. Mármint, mi az, hogy túltenni. Egyik éjjel azt álmodtam, hogy a dorm-szobám ablakában állok, és kinézek az udvarra, a fák előttem. Most is hallom, ahogy a sportpályák felől ütemes morajok jönnek, és együtt mozdulok az ágyamon beljebb és beljebb kúszó napsugárral. Mindig a fényben lenni.

Nem tudom elfelejteni ezt az aranyévet, ahol igazán csak diák voltam, és minden kihívás abban rejlett, hogy hogyan alkalmazkodik az ember. Mennyire tudsz beilleszkedni, bármennyire elcseszett szó is ez. Knicki legfőbb baja az volt, hogy benne csak a "magyart" látták. Pedig nem. Nekem ott volt a lényem, és egy része talán ott is maradt.

Hogyan lehet továbblépni?! Hogyan lehet tudomásul venni, hogy ez lezárult!

Mert nem kell többé éjjel kettőig fennmaradni a szar esszéket olvasni, és aztán izgatottan a Wild Style Hip Hopot hallgatni; nem kell többé elképzelt varázsszőnyeg-túrára menni Luival, máskor meg azon aggódni, hogy a hülyegyerek mikor veszi elő a fegyverét legközelebb; nem kell a kajáldába lépve viszonozni az apró termetű konyhásnéni, Parvati köszönését "hello E"; és nincs reggelente treadmill a gymben, nincsenek hányásnyomok a folyosón; nincs iszonyat szagú ízesített műkávé, azaz dirty water és Alain sem visz már a Xando'sba open micra. Nem villantja rám puerto ricó-i mosolyát Naralys; nem nézzük meg a kövekről a lemenő napot Dennel és nem mondja azt jóga után, hogy "I was checking you out"; nincsen pénteki ittasfehérgyerekes hőzöngés; nem kiáltok át az ablakon a szép hangú Josienak; aki nem visz el hármunkat a mallba és nem röhögünk a kocsiban lévő diszkógömbjén, ami dugó esetén is biztosítja a buli lehetőségét. Nem ájul el egy tanár sem, mert kellner scholar vagyok és nem köszönt Bryan a könyvtárban, "whassup sweetie" és nem kell már kibogoznom, hogy a "ssssss" nála "Citizen Kane". Nem oszton meg a túl sok kaját Bíborral, aki nem visz magával junk shoppingolni és nem mondja, "stay positive". Nem bosszankodom, hogy a hülye gazdaggyerek miért nem néz a Long Walkon a szemembe és miért hagy maga után szemetet. Nem tervezek utakat San Josébe, Washington DC-be, sem Miami Beachre és a Citybe sem megyek. Albarelli nem csodálkozik azon, hogy az amerikai diákok közt mért csak egy magyar tudja, hogy az NAACP minek a rövidítése. És Becky sem csapja össze a két kezét és kíséri koreai mosollyal az "owwwww"-t, mikor valami tetszik neki, és Magee nem bújik hozzám kisfiúsan, tegyük hozzá, hogy Senegálban van. És hol van Khaiim és kinek mondja a hatalmas afrós ötéves Naheem, hogy "wait, I know". What do you know? "I don't know." Nincs quasedilla, nincs lime-os kóla, nincs rohadtparis salátabár és nincs midnight brunch, ahol a tanárok szolgálnak fel. Hol van már az Umoja-ház Afrika hangulata és Ticóék ázsiai vendégszeretete? Mióta eljöttünk, az Int'l Students Association nem is létezik! Egyértelműen hiányzik.

Na befejezem. (Az álmodozást?) De mikor olyan, mintha megválnék egy részemtől, nem? Másnak ez hogyan megy? És nekem miért nem? Ezért nem működik a "start again". És valószínűleg ezért kell mindig máshová utaznom, mert az emlék még mindig túl közeli. Jaj, maradjon inkább az ember a seggén! (Den talán megkérdezné: do you like some cheese with that whine?)

elkényeztetett
műpázsitra ültetett
ösztöndíjas siránka

a tudásom
a US kampuszon beválna
de itthon valljuk be, kevés

az elhatározás
sem elég, akarnom
kéne valamit rég
ahhoz, hogy valaki legyek

vannak olyan gyerekek
akik eszükkel rínak ki
míg nekem csak a szám
sír ha kell ha nem

valaki vágjon már pofán

szinamondta 4/22/2005 07:04:00 PM

0 comments

. . .