Mennyire tudok örülni apróságoknak! Vagyis egyáltalán nem azok, de relatíve kis horderejűek. Például az, hogy van net a Castróban... mennnyire jó, nem is kell messze mennem, meg most már úgyis van bringám. Bár azt mondta, hogy mindenképpen kell a sisak - amin én azért röhögtem, mert sisakos bringásokat legutóbb Kakogawában láttam, és azok is mormonok volta. (Érdekes kérdés: vajh mennyire etikus kultúrákra rámászni és próbálni megnyerni őket egy másfajta, tőlük távol álló életszemléletnek? Japánok és a mormon életmód? Nincs több cigi és 10 órás munkanap utáni italozás a kollégákkal?)

És annak is, hogy már mer beszélni angolul. Nem tudom, hogy mennyire a közös angolozásunk hatása, de jó hallani rajta, hogy már nem gyűlöli annyira a nyelvet. Egy sikerpontot elkönyvelek kettőnknek.

Más: mindenhol azt látom, hogy nem tudunk magunkról eleget. A barátaim ugyanazt mondják, mint én, hogy nem tudom, merre szeretnék továbblépni. El vagyok kényeztetve annyira, hogy válogathassak a lehetőségekben. Állásban, országban, további tanulmányokban. És én ennek a mestere vagyok, plusz elérkeztem egy olyan pontra, ahol még nehezebb a választás: ha tanulni akarok még, tudni kellene, hogy mit. Ha viszont dolgozni, ahoz is dönteni kellene, hogy mégis mit és persze, hol.

Néha siránkozom emiatt. Viszont tegnap megállapítottuk, hogy mennyire jó nekünk így. Hálás vagyok, hogy dönthetek ilyesmiről, és nem a méhkaptárban ülök apró alkatrészeket összerakosgatva napi nyolc órán és negyven éven keresztül. Éjmen.

szinamondta 4/15/2005 12:00:00 PM

0 comments

. . .