Nincs Pesten netem. De csütörtökön megint úgy éreztem, én vagyok.

Meg, hogy élek. Amikor valami annyira megérint, hogy a fél osztály előtt kijönnek a könnyeim (szerencse, hogy sötétben); meg kacagok azon, hogy megint beszívtam a gólt; meg szitkozódunk a pincérnő bunkóságán; meg azon röhögök a fitball instrukción, miszerint "tovább keseríted a sorsodat azzal, hogy a kezeddel tolod lefelé a labdát".

Szóval Saul Williams az új istenem. Furcsa, hogy most láttam harmadszorra a Slamet (A szó fegyver), és most éltem meg katarzisként. Nem akarom túlanalizálni, de fantasztikus, ahogy a slam-költő évszázados dühe kifinomult formát ölt. Csak úgy kiömlik, mint egy hegyi patak, ami folyton-folyvást megküzd az útjáért. És azt is mondja, hogy "you know, tomorrow and the day after tomorrow... they don't exactly exist for me... this is only what I'm asking for: now"

(Nagy zárójel: persze visszajött az összes open mic, ahol nem teljesen értve, de lúdbőrözve ültem és hallgattam őket. Szenvedély, harag, cinizmus, erotika, néhol csak tompa kivagyiság, de mindenképpen csupa energia.)

Aztán a Kultiban nekiálltunk csocsózni. Nem is voltunk olyan bénák kettesben, de kihívott minket egy profi páros. Aláztak? De végig annyit röhögtem, mint régen, imádom, amikor ismeretlenekkel a humor annyira egy hullámhosszon van. És csak néztem, amint a fickóhátvédje körülfutja a labdát és lepasszolja a másik játékosának, majd kicsit vezeti, és puff, a labd a máris a mi térfelünkön (ha nem épp a kapuban).

Jó volt.

szinamondta 5/01/2005 12:21:00 AM

0 comments

. . .