Huhh. Túl vagyunk az összes családi összejövetelen, aminek a végére már azt hittem, a mosolyt meszelőlapáttal sem lehet majd lekaparni az orcámról. A szilveszteri bulin tulképp azt csináltam, amit két éve P-townban: ügyeltem arra, hogy a vendégek ki legyenek szolgálva, ne legyen üres mogyoróstálka és banánhéj az asztalon, és ne ácsorogjanak emberek egyedül a sarokban. Igaz, hogy 80 %-ukat nem ismertem, de csevegni így is lehet. Csak nagyon fárasztó.

D. nővérének az esküvőjén nekem volt az egyik legszebb ruhám. Még sosem volt igazi estélyim, ezt kimondottan az alkalomra vettem, és még hozzáillő cipellőt is. El voltak ájulva tőle. Az esküvő szép volt, teljesen egyéni, amiben a menyasszony és a vőlegény akadálypályán is keresztül kellett, hogy menjen. Az első (nem általunk tervezett) az volt, hogy kétszer is megszólalt a tűzriasztó, és a násznépnek mínusz 5 fokban el kellett hagynia a termet. De aztán minden jól ment, a testvérek akadályai mindenkinek tetszettek, és miután a közösen kivágott szíven átlépett az újdonsült pár, Josh szétdobbantotta a poharat. Később kiderült, hogy ez a zsidó tradíció azokért van, akik nem lehetnek jelen a szertartáson. Multikulturális esküvő volt.

Ki is fáradtunk benne. Holnap New Hampshire-be utazunk, D. megpróbálja bemutatni nekem a snowboard alapjait. Még szerencse, hogy párnás a fenekem. Félek, hogy nem fogom viszontlátni pár barátomat, az Őrült Professzort például, mert nem mozgatják fülük botját. De aki igazán számít, már volt velem.

szinamondta 1/04/2006 12:12:00 AM

0 comments

. . .