Mit szól az ember, amikor az ő tiszteletére mondanak tósztot, ha a munkatársa azt mondja, mennyit sírt miatta előző éjszaka (de komolyan?), ha búcsúzáskor látszik, hogy tényleg mindenki szomorú egy kicsit, és az igazi ajándékok mellett kap egy humoros emléklapot is az összes munkatárs aláírásával. Most üresnek érzem magam, és kicsit szomorúnak, hiszen nem lesz többet ilyen munkahelyem. Vagy hogy is mondjam: talán nem lesznek többet ilyen munkatársaim. Akiket ennyire könnyű szeretni és gyűlölni.

Átérezni, világosan látni, az eszemmel tudni, hogy mi az, amit adtam és kaptam a másfél év alatt, úgyis csak sokára fogom. Picit azért fáj. Milyen lesz elbringázni a Bakáts téren? Úgy végigmenni a Ráday-n, hogy nem az irodába megyek? Hogy nem kell ott fontoskodnom, nem kell "köldöknézős" megbeszélésekre járnom minden szerdán kibaszott öt órától este fél kilencig? Nem csinálok kávét a hűvös konyhában, és nem mosolyognak vissza a fényképek az asztalom melletti falról. És nem szivatjuk egymást, és K. epés-kritikus megjegyzéseire sem vágok majd vissza. Kb. két héttel ezelőtt engedett be magához igazán először, mikor elmesélte a családját. Hálás voltam érte.

Mi lesz, ha mindenhonnan el kell jönnöm egy-egy év után? (Ezt a kérdést számos másik mi lesz, hogyan és miért, mi céllal követné, de ezt most megspórolom.)

És ráadásul ma majdnem eldobtam a telefonomat, amikor olyasvalaki hívott, akinek két napja gondoltam, hogy írok. Aszongya, látott a wiwen. Én pont tegnap néztem rá az ő adatlapjára. Oké, bagatell, de mégis elgondolkodtat, hogy mik is ezek a véletlenek?

szinamondta 12/20/2006 10:09:00 PM

0 comments

. . .