Annyi bejegyzést kezdtem már azzal, hogy "annyi minden történt, és mégis olyan kevés" vagy "hogy elröppent az idő", de többet nem akarom. Hiszen az olyan, mint ha nem is írtam volna semmit. Pedig tényleg, úgy futnak egymásba a napok, hogy egy irodában ülök, majd a nap végén hazamegyek vagy találkozunk valahol, eszünk, beszélünk, iszunk a barátokkal, elmegyünk a fürdőbe, irodalmat hallgatunk, és közben azon gondolkozom, hogy mit csinálok. És valahogy irtózom is ettől a szcénától, ahol az emberek azt hiszik, hogy művészek, de lehet, hogy részben azért, mert én már letettem erről. Különben is, ki kíváncsi a leírt szövegre, ami valakinek a fejéből jött ki szórakozásból.

Pedig volt egy olyan énem, aki leült mondjuk tíz évvel ezelőtt, és csak rajzolt és festegetett, persze nem olajjal, mert az bonyolult lett volna, és szívére vette, amikor a nagymama belépett a szobába és megkérdezte, "játszol?". Aztán az egyetemen még komolyabban vettem, bár nem a rajzolást, hanem jelentkeztem a creative writing órára és sikerült, és imádott a tanár, sőt, még a három hónapos gyakornoki helyet is megkaptam. És a napközbeni folyamatos munka mellett belefért valahogyan, hogy írogassak az órákra. Igazából viszont magamba szívtam annyi érzelmet, hogy nosztalgiából tudtam olyan verseket írni, amelyek aztán megütötték a Mozgó Világ mércéjét. Azóta viszont szinte egyetlen betűt sem vetettem papírra, aminek értelme lett volna.

Pár éve olyan könnyen kiöntöttem magamból egypár strófát, most viszont úgy érzem magam, mintha egy zoknigurigát tömtek volna a számba, de jó mélyre, a torkomig. Mit tegyek, hogy kiöklendezzem, és megoldódjon újra a nyelvem?

szinamondta 8/16/2007 10:53:00 PM

0 comments

. . .