Az MRI-vizsgálat még a gyilkosan szirupszerű cukros víz kényszeredett leküzdésénél is sokkal gázabb. Sőt, az inzulinterhelés ehhez, a kattogó, csőszerű képződményben való fekvéshez képest kismiska. Ettől függetlenül azért rámjött a röhögés kicsit, már amennyire a mozdulatlansági felszólítás engedte, mert elképzeltem, hogy kívülről majdnem úgy festek, mint egy középkori lovag, mert a pofám előtt van egy rostély. Mondjuk ez persze kívülről nem látszik, hanem csak a lábaim kandikálnak kifelé, majd a technozenére, sőt, a Dancer in the Dark üzemi kalimpálására emlékeztető hangok közepén bejön egy nő, és beledöf a kézfejembe egy kontrasztanyagot.

A vizsgálat előtt alá kellett írni egy lapot, hogy engedélyezem-e az intravénás kontrasztanyagot. Nos, a gépben fekve nyilván nem magyarázták el, hogy miért értelmetlen az agy-MRI kontrasztanyag nélkül vagy, hogy milyen mellékhatásai lehetnek. Én csak arra koncentráltam a tűvel a kezemben, hogy ez a zsibbadás biztos csak az agyam szüleménye, és úgyis mindjárt vége. Közben pedig hol elképzeltem, hogyan táncolnék erre az ipari zenére, hol meg az Umi Says-t dúdoltam magamban.

És hazafelé megállapítottam, hogy ennyi szarságot kiállni valószínűleg hülyeség, és lehet, hogy értelmesebb lenne valami akupresszúrás talpmasszázsra járni. Viszont legalább elképzeltem, hogy milyen lehet szkafanderes sci-fiben játszani.

Labels: én, tényközlés

szinamondta 7/22/2008 10:32:00 AM

2 comments

. . .