Na jól eltűntettem egy egész bejegyzést (igy jár az, aki más gépét használja és még a hosszú i-t sem találja meg), ami kb. arról szólt, hogy hiányzott az irás, össze vagyok zavarodva, és hiányzik az a kegyetlen, beteg ember, akit K. néven szoktam megjelölni.
Akkor gyorsan újra: jó itthon, bár rohangállással telik az idő, mint mindig. A szabadságom orvosi részébe ezúttal nem megyek bele. Nem vidám, de annyira nem is tragikus.
Ez a nyár nem olyan, mint amire számitottam és a közelébe sem ér 2008 nyarának. Ennek tulajdonképpen pozitiv oldala is van, és valahogy azt is jelzi, hogy megöregedtem. Nem kimondottan vágyom arra, hogy minden este beigyunk valahol, bár lehet, hogy az a fajta démoni nőiesség, amit azon a nyáron megtapasztaltam, kirángatna ebből a szarból, amiben még mindig benne vagyok.
Tegnap éjjel megint vele álmodtam. Ilyenkor másnap mindig bal lábbal kelek. Nem értem, hogy az agyam miért nem engedi el őt, amikor tudja jól, hogy ez nekem csak rossz. Ő túl van rajtam, kitörölt teljesen (az ő szavával élve: archivált), és azzal, hogy görgetem tovább magamban, csakis magamnak ártok.
Nem történt még ilyen velem sohasem. Túlságosan komplex volt a szakitás, K. kifürkészhetetlen, és szerinte én is az vagyok. Hogy nem tudunk kommunikálni egymással.
Úgyhogy most az a projekt van, hogy nem beszélek vele egyáltalán (annak ellenére, hogy mielőtt eljöttem, ki akart vinni a reptérre meg haverkodni, meg keep in touch, mondta, megbökögetve a karomat egy nyiltszini ölelés után).
A hallgatás ki tudja ölni az érzelmeket vagy esetleg felerősiti őket?
Someone will come and take his place. Hiányzik a vibrálás. Meg az, hogy valaki gondol rám és forditva.Labels: budapest, én, sad clown
