Pamuttal is egyeztettem egy programot júliusra. Bringa a Margitszigetre, sör, frizbi, láblógatás lepattogzott festékes padon, talpunkat cincálja a fű (ami Kartúmban egy szál sem található). Később egy kávé a Sarkkertben igénytelen műanyagpohárból, majd további láblógatás a Gödörnél.
Nyáron miért nincs Mikulás? Kérnék tőle egy szép, nagykerekű, városi bringát.
A dugig tömött hely közepén, csinos svéd lányok és egy ’80-as évekből itt felejtett, lekerekített sarkú, négyzet alakú asztalka között táncoltam. A svéd lányoktól egy magyar fiú állítólag megkérdezte, hogy én fizetett attrakció vagyok-e. Egyébként rátapintott, mert örökké titkos vágyálmom volt, hogy egyszer majd egy bulin felfedeznek.
Egy másik titkos vágyam pedig egyszercsak megjelent, és a táncolás-csevegés közben olyanokat mondott, amitől aztán kenyérre tudott volna kenni. De csöppet sem kent, épp csak úgy csinált, mintha kitenné a teavajat az asztalra, hogy mire a pirítós elkészül, meglágyuljon kicsit.
Egyébként meg szemét voltam N.-nel, és kértem tőle egy csupítót az új helyen. Megérdemeltem talán, hogy még csak a szemembe se nézett. Bár, it takes two to tango.
A nyár legjobb itala: csupító a Jelenben. A nyár legjobb kajája: falafel a Kertész utcai Hummus bárban. A nyár legfinomabb desszertje: csilis csokoládétorta R. búcsúbuliján. A nyár legjobb, soha el nem fogyasztott kajája: melegszendvics a Szimplakertben. A nyár legjobb koncertje: The Durgas a Gödörben. A nyár leggyakoribb tévesztése: az, hogy 22 éves vagyok. A nyár legeslegbrutálisabb telefonbeszélgetése: június 21-én D.-vel. A nyár legtöbbször elhangzott megállapítása: a férfiak rettentő nagy barmok. A nyár legdurvább leittasodása: június 21., Vár, LuMu, Jelen, Corvintető, Corner, ilyen sorrendben. A nyár legnagyobb egészségügyi közhelye: amilyen gyorsan lemegy 5 kiló, olyan gyorsan vissza is szökken legalább a fele. A nyár legcsodásabb felfedezése: a Csillaghegyi strand. A nyár legpozitívabb csalódása: a Sziget Fesztivál. A nyár legszebb természeti jelensége: a meteorzápor, Városliget. A nyár legfincsibb úszása: éjszakai fürdőzés a fotósunkkal, Balaton, céges buli. A nyár legtöbbször hallott kérdése: "neked nem Afrikában kéne lenned?" A nyár legtöbbször hajtogatott sóhaja: "bárcsak írnának már végre." A nyár zeneszáma: Once soundtrack, When Your Mind's Made Up A nyár könyve: Chimamanda Ngozi Adichie: Half of a Yellow Sun A nyár meggyőződése: a Kinsey-skála naná, hogy nem kamu. A nyár legfontosabb megállapítása: az igaz barátok ott vannak. A nyár kedvenc ruhadarabjai: csíkos, kötött miniruha, szerencsehozó türkizgyűrű és kék fülbevaló, Bali-szandál. A nyár legrosszabb itala: rumos forrócsoki a Bar Ladinóban. A nyár legkitartóbb, de vak pasija: N. A nyár legspontánabb, elhibázott pillanata: bicikli, Nic, Városliget. A nyár legviccesebb bókja: "Gazella!" A nyár legvadabb zivatara: július 17., a Műcsarnok előtt kapott el. A nyár leghosszabb beszélgetése: augusztus 1. d.u. 3-tól este 8-ig, Margitsziget, D. A nyár legeslegkimerültebb napja: augusztus 20. A nyár legnagyobb szívatása: a nyár maga, az Amerikába-nem-menéssel, a felmondással, az ENSZ-önkéntesség tolódásával, a konstans malmozással. A nyár legszomorúbb változása: a Berzenczey utca elhagyása. A nyár kerthelyisége: Kertem, Városliget. A nyár legmelegebb, leglevegőtlenebb helye: Jelen.
Elmúlt, de nem ért véget. Bizonyos dolgok nem is érnek véget soha.
Beesett egy Vanity Fair-cikk fordítása, éljen, éljen, tán nem halok éhen. És ennek köszönhetően ilyen csodaszép képekre bukkanhat az ember.
Fussunk, fussunk, szaladjunk, mert még olyan sok mindent meg kéne írni. Pl. hogy tegnap este kábé három órán keresztül az elfogyasztott rumos forró csoki rettenetességéről nyígtam mindenkinek, de aztán jó választásnak bizonyult a sör, mint follow-up. Aztán táncoltunk sokan a bűzös Vittulában, pamut jellemzésével élve "majomketrec"-jelleg uralkodott, és rájöttem, ha egyszer végre elmegyek, a stelpának ez a vicces nézése is fog hiányozni, meg az összes egymásra mosolygás. A Corvintetőn d'n'b-re roptam, és - hogy eszméletlen nagyképűen hangozzak - herótom lett attól, hogy minden pasi arra gyűlik, ahogy táncolok. Egyedül akartam inkább.
FELADVÁNY: mi lehet az a táncos szám, ami ilyen kis finomhangú zongorás trá-lá-lá-lával kezdődik és nagyon emlékeztet a Sírhant művek címzenéjére? Csilingelős, belassulós, aztán bang!, beindul és kifinomultan odabasz. Na, mi az? Meg kéne tudnom.
Viszont a mai este abszolút highlightja az volt, hogy észrevettem egy ismerős figurát a Gödörben. Egy lépcsővel lejjebb léptem, hogy megbizonyosodjak róla, ő az, de addigra ő is észrevett. Egy lány ült az ölében, de ez nem gátolta meg abban, hogy megfogja a kezemet, és elmesélje, egyedül ő maradt itt a zenekarból. És egész biztos, hogy jövő májusban jönnek. Aztán harmadszor is megköszöntem neki a feledhetetlen, libabőröztető élményt. Ha valaki nem tudná, ők a Durgas. Úgy kell mondani, hogy dörgesz, ma megtudtam. Meg azt is, hogy egész különleges kapcsolat fűzi őket Magyarországhoz. Engem is, tulajdonképpen.
Imádok beszélgetni vele. Álmokról, utazásról, arról, hogy mennyire nem lehet azt abbahagyni, ha valaki elkezdi. Hogy is lehetne letelepedni. Számunkra ez elképzelhetetlen. Megeszegettük a szendvicseket kábé ugyanabban a kilátókaréjban, ahol három éve Albinnal az otthon készített salátát. És megint azon gondolkoztam, hogy mennyire fog hiányozni ez a város, ha újra elhagyom.
Aztán pedig - nem sietősen - elindultunk a Ráday felé, ahol közösen megettünk egy fagylaltot, és mivel a Csiga nem volt nyitva, betévedtünk egy név nélküli kocsmába, alattam. Pontosabban csak hittem, hogy név nélküli, hisz' egy hatalmas hintaló lóg az ajtó fölött cégér gyanánt. Olyan családias és mellow volt a hangulat itt is, mint egész este, vele.
És feljött, és megmutatta a Diego's Umbrellát, amit hétfőn fedezett fel a Sarkkertben. Izgette-mozgatta a fokhagymafenekét, és mosolygott, ahogy rég, és kalimpált a kezeivel, majd megkérdezte, táncolnék-e vele. A sötétítő nélküli ablakok előtt, a parkettás, polgári albérletszobában laptopról szóló zenére táncoltunk, mint két bohém, és csak mosolyogtunk egymás szemébe.
Ez viszont már olyan giccs, hogy abbahagyom. Pedig a java ezután jött, zokogtunk is mind a ketten, a nem kontextusba illő pillanatban. Why can't I be happy with my life? Why can't I be happy with you?! Mert hiszen meg kell, hogy csináld, ami vár rád. És nekem is, basszameg.
Csalatkoznom kellett abban az hitemben, mely szerint a nyár legjobb koncertje a millenárisbeli Jon Cleary Band volt. Tegnap sikítozva dobtam el az agyamat egy olyan zenekar hihetetlenül szenvedélyes, energikus örömzenéjére, amit akkor hallottam először. Nem is sejthettem, hogy ennyire beránt, hogy az első pár perc után már csápolva rázom, hogy a lassú részeket felváltó ütemes rockolás folyamatos ugrálásra késztet, és a lírai szakaszban egyszercsak azt érzem, hogy órákon keresztül tudnám simogatni azt az apró pici anyajegyet D. felső ajka fölött.
És jöttek az új számok, és Pamutlánnyal csak néztünk egymásra fülig érő szájjal, hogy hisz' ez hihetetlen, és bejöttek a reggae-s alapok, a Győző dobolt a Sirályból, a Madhouse egyik színésze vendégénekelt, én meg csak pampogtam magamban, hogy honnan szalasztották ezt a Durgast, hogyan is bulizhatttunk eddig nélkülük, amikor olyan jól keverik a roma kontrázást a keltás alapokkal.
Aztán amikor azt hittem, vége lesz, bejelentették, hogy még két szám, és azokra ugyanúgy borzongtam és nem bírtam megálljt parancsolni a lábamnak és a kezemnek és egy metálrajongót megszégyenítően ráztam a fejemet. Csak az adott még energiát, ahogy a gitáros félig becsukott szemmel nyűtte a húrokat és az énekes ránk hangolódott, és az újabb energiahullámoktól Pamut hatalmas kacajokban tört ki. Másképp tényleg nem lehetetett kibírni.
Aztán pedig egy DJ játszott olyan mash-upokat, mint a Sail Away és a Smack My Bitch Up keveréke, amely szintén nem hagyott lecsillapodni. Hajnali fél ötkor felkapcsolták a villanyt a Gödörben, és egy kalapos dreadlockos csávó megkérdezte: "Mit tehetnék, hogy a barátod legyek? Kérhetsz bármit." Levegőt se kapva, röhögve megköszöntem neki, mert úgyis tudtam, hogy mire megy ki a játék. "Annyira jól táncolsz, el se hiszem."
Ültünk egy kisasztalnál, és észrevettem, hogy D. exkollégája a velünk szemben lévő asztalnál beszélget valakivel. Percekbe telt, mire rájöttem, hogy ő maga az. Először felszisszentem, majd egyre nőtt a kísértés, hogy barátságosan odamegyek és lehuppanok melléjük egy helóra. De mégis olyan faramuci volt a helyzet, D. asszem észre sem vett, aztán beljebb mozdultak. Mi pedig haza.
És kevés kellett hozzá, hogy elnevessem magam, amikor ilyet szólt: "gazella". Ezt még annak tudatában sem vonatkoztatnám magamra, hogy ma négy órát töltöttem farmernézegetéssel, mert az összes régi darab hirtelen két számmal nagyobb rám. Gazella, baszki.
Amikor pedig erőltettem, hogy egy, csak egy dolgot mondjon, ami az elmúlt fél évben jó volt, hallgatott. Se könyv, se film, se kaja, "nem mondok, mert úgyis elmész".
