Hogy fokozódjék a szürrealitás, naplementekor együtt piknikeztünk a sterilfehér fényben tobzodó Szabadság-szobor alatt. Alattunk a város, körülöttünk turisták és szemét, nála fényképezőgép, a táskában egy Villányi Furmint és két szendvics, meg egy doboz isteni szárított paradicsom.



Imádok beszélgetni vele. Álmokról, utazásról, arról, hogy mennyire nem lehet azt abbahagyni, ha valaki elkezdi. Hogy is lehetne letelepedni. Számunkra ez elképzelhetetlen. Megeszegettük a szendvicseket kábé ugyanabban a kilátókaréjban, ahol három éve Albinnal az otthon készített salátát. És megint azon gondolkoztam, hogy mennyire fog hiányozni ez a város, ha újra elhagyom.

Aztán pedig - nem sietősen - elindultunk a Ráday felé, ahol közösen megettünk egy fagylaltot, és mivel a Csiga nem volt nyitva, betévedtünk egy név nélküli kocsmába, alattam. Pontosabban csak hittem, hogy név nélküli, hisz' egy hatalmas hintaló lóg az ajtó fölött cégér gyanánt. Olyan családias és mellow volt a hangulat itt is, mint egész este, vele.

És feljött, és megmutatta a Diego's Umbrellát, amit hétfőn fedezett fel a Sarkkertben. Izgette-mozgatta a fokhagymafenekét, és mosolygott, ahogy rég, és kalimpált a kezeivel, majd megkérdezte, táncolnék-e vele. A sötétítő nélküli ablakok előtt, a parkettás, polgári albérletszobában laptopról szóló zenére táncoltunk, mint két bohém, és csak mosolyogtunk egymás szemébe.

Ez viszont már olyan giccs, hogy abbahagyom. Pedig a java ezután jött, zokogtunk is mind a ketten, a nem kontextusba illő pillanatban. Why can't I be happy with my life? Why can't I be happy with you?! Mert hiszen meg kell, hogy csináld, ami vár rád. És nekem is, basszameg.

Labels: ahh, budapest, nyár

szinamondta 8/07/2008 06:50:00 PM

0 comments

. . .