Hiába hittem azt, hogy túl vagyok mindazon a fájdalmon, amit D-vel okoztunk magunknak, naívság volt a részemről. A gond az, hogy mindent az agyam láthatatlan, teljesen elsötétített sarkába söpörtem anélkül, hogy kezdtem volna valamit a sérülésemmel.
És persze ebből következik a kérdés, hogy mennyire tisztességes vajon együtt lenni K-vel (igen, most akkor járunk, már egy ideje). Ő nagyon komolyan gondolja, és én is irtóra szeretek vele lenni, de.
Nem spanyol viasz, de a legnyálasabb közhelyekben valódi igazság rejlik. Nem tudom, hogy tudok-e újra úgy szeretni. És vajon akarok-e.
Végigolvasva azt a nyarat pedig megértem kicsit, hogy mi lehet az, amitől K tart, mikor rám néz. Egy olyan nőt lát időről-időre, aki olyanná akart válni belülről, mint a Dior őszi/téli kollekciója. Azt hiszem, vállon veregethetem magam. Kemény, bizalmat szűken mérő, flegma, ugyanakkor rettentően nyitott és továbbléni képes nő lettem.
Talán jobb, ha az is maradok, hogy minél kevesebb sérüléssel ússza meg az emberiség. Ami nyilván magával vonja a magányt. Abból pedig aztán eleget látok magam körül.
Hiányzik D. Lehet, hogy nagyrészt csak nosztalgia. De kimondtam most magamnak, hogy volt egy csodálatos életünk. Csodálatos életünk volt.
És igen, persze. Hiányzott a szinamond. Hiányoztam én? Szinte biztos, hogy már más vagyok.
Annyi történt csak, hogy a Treehugger Dan's-ben vettem két arab zsebkönyvet. Muszáj megjegyeznem, hogy bármennyire is támogatom a fairtrade kávéjukat, azt hittem, hogy két feslett, soha nem keresett arab füzet árából le bírok alkudni összesen 300 Ft-ot, de csak a fejét rázta a csaj. Mindegy.
Ma kimegyünk egy csillaghegyi búcsúfürdésre. Ó nyár, ó bolondság, miért ne időznél még valamicskét.
A nyár legjobb itala: csupító a Jelenben. A nyár legjobb kajája: falafel a Kertész utcai Hummus bárban. A nyár legfinomabb desszertje: csilis csokoládétorta R. búcsúbuliján. A nyár legjobb, soha el nem fogyasztott kajája: melegszendvics a Szimplakertben. A nyár legjobb koncertje: The Durgas a Gödörben. A nyár leggyakoribb tévesztése: az, hogy 22 éves vagyok. A nyár legeslegbrutálisabb telefonbeszélgetése: június 21-én D.-vel. A nyár legtöbbször elhangzott megállapítása: a férfiak rettentő nagy barmok. A nyár legdurvább leittasodása: június 21., Vár, LuMu, Jelen, Corvintető, Corner, ilyen sorrendben. A nyár legnagyobb egészségügyi közhelye: amilyen gyorsan lemegy 5 kiló, olyan gyorsan vissza is szökken legalább a fele. A nyár legcsodásabb felfedezése: a Csillaghegyi strand. A nyár legpozitívabb csalódása: a Sziget Fesztivál. A nyár legszebb természeti jelensége: a meteorzápor, Városliget. A nyár legfincsibb úszása: éjszakai fürdőzés a fotósunkkal, Balaton, céges buli. A nyár legtöbbször hallott kérdése: "neked nem Afrikában kéne lenned?" A nyár legtöbbször hajtogatott sóhaja: "bárcsak írnának már végre." A nyár zeneszáma: Once soundtrack, When Your Mind's Made Up A nyár könyve: Chimamanda Ngozi Adichie: Half of a Yellow Sun A nyár meggyőződése: a Kinsey-skála naná, hogy nem kamu. A nyár legfontosabb megállapítása: az igaz barátok ott vannak. A nyár kedvenc ruhadarabjai: csíkos, kötött miniruha, szerencsehozó türkizgyűrű és kék fülbevaló, Bali-szandál. A nyár legrosszabb itala: rumos forrócsoki a Bar Ladinóban. A nyár legkitartóbb, de vak pasija: N. A nyár legspontánabb, elhibázott pillanata: bicikli, Nic, Városliget. A nyár legviccesebb bókja: "Gazella!" A nyár legvadabb zivatara: július 17., a Műcsarnok előtt kapott el. A nyár leghosszabb beszélgetése: augusztus 1. d.u. 3-tól este 8-ig, Margitsziget, D. A nyár legeslegkimerültebb napja: augusztus 20. A nyár legnagyobb szívatása: a nyár maga, az Amerikába-nem-menéssel, a felmondással, az ENSZ-önkéntesség tolódásával, a konstans malmozással. A nyár legszomorúbb változása: a Berzenczey utca elhagyása. A nyár kerthelyisége: Kertem, Városliget. A nyár legmelegebb, leglevegőtlenebb helye: Jelen.
Elmúlt, de nem ért véget. Bizonyos dolgok nem is érnek véget soha.
Viszont a mai este abszolút highlightja az volt, hogy észrevettem egy ismerős figurát a Gödörben. Egy lépcsővel lejjebb léptem, hogy megbizonyosodjak róla, ő az, de addigra ő is észrevett. Egy lány ült az ölében, de ez nem gátolta meg abban, hogy megfogja a kezemet, és elmesélje, egyedül ő maradt itt a zenekarból. És egész biztos, hogy jövő májusban jönnek. Aztán harmadszor is megköszöntem neki a feledhetetlen, libabőröztető élményt. Ha valaki nem tudná, ők a Durgas. Úgy kell mondani, hogy dörgesz, ma megtudtam. Meg azt is, hogy egész különleges kapcsolat fűzi őket Magyarországhoz. Engem is, tulajdonképpen.
Fotónézegetés a Mai Manóban, beszélgetés a természetes fénnyel belengett műteremben. Ő hazamegy átöltözni, mert jól akar kinézni mellettem. Borivás az M-ben, majd irány a Klassz, amitől eddig berzenkedtem, mert overrated. Mégis, kellemes pincérek, bivalymozzarella és kecskesajtos, túl édes rizotto. És egy szivar közösen elpippantva - még Baliról hoztam apának, de neki nem kell.
Aztán Mumus, bár közben majd' megfagyok, lehűlt az idő. Olyan közel lakik oda, nem kérdéses, hogy felmegyünk hozzá. Valahogy így terveztem. Végre egy végtelen csók, egy egész nyár után.
Tökéletes textúrájú ajkak az övéi. És a lábbujjai, mesélni róluk nem lehet. Olyan, mikor cirógatják a lábfejemet, mintha selyemtappancsos katicák ugrándoznának a bőrömön.
Ilyen egy igazi ölelés. Reggelig tart, és még akkor sem akarod kiráncigálni a karodat a másik dereka alól, és nem nyűgösködsz, hogy meleg van, finoman mozdulsz meg inkább. Azt fűzte hozzá, hogy "I wish this moment would never end."
Imádok beszélgetni vele. Álmokról, utazásról, arról, hogy mennyire nem lehet azt abbahagyni, ha valaki elkezdi. Hogy is lehetne letelepedni. Számunkra ez elképzelhetetlen. Megeszegettük a szendvicseket kábé ugyanabban a kilátókaréjban, ahol három éve Albinnal az otthon készített salátát. És megint azon gondolkoztam, hogy mennyire fog hiányozni ez a város, ha újra elhagyom.
Aztán pedig - nem sietősen - elindultunk a Ráday felé, ahol közösen megettünk egy fagylaltot, és mivel a Csiga nem volt nyitva, betévedtünk egy név nélküli kocsmába, alattam. Pontosabban csak hittem, hogy név nélküli, hisz' egy hatalmas hintaló lóg az ajtó fölött cégér gyanánt. Olyan családias és mellow volt a hangulat itt is, mint egész este, vele.
És feljött, és megmutatta a Diego's Umbrellát, amit hétfőn fedezett fel a Sarkkertben. Izgette-mozgatta a fokhagymafenekét, és mosolygott, ahogy rég, és kalimpált a kezeivel, majd megkérdezte, táncolnék-e vele. A sötétítő nélküli ablakok előtt, a parkettás, polgári albérletszobában laptopról szóló zenére táncoltunk, mint két bohém, és csak mosolyogtunk egymás szemébe.
Ez viszont már olyan giccs, hogy abbahagyom. Pedig a java ezután jött, zokogtunk is mind a ketten, a nem kontextusba illő pillanatban. Why can't I be happy with my life? Why can't I be happy with you?! Mert hiszen meg kell, hogy csináld, ami vár rád. És nekem is, basszameg.
Találkoztunk a Margitszigeten, mindketten biciklivel, bukóban. Pattanásig feszültünk, leültünk, és elővettük a jegyzeteinket - tényleg röhejes, de mindketten kinyomtattuk a leveleket, az enyém tele volt firkálva lilatintás megjegyzésekkel, mint egy creative writing dolgozat.
Délután háromtól este nyolcig pedig valahogyan elfújták a dühömet. Persze ez túlzás, hiszen még harmadnap is rosszul lettem, ha június 21. környékére gondoltam, meg még azutánra is. Kezdtem érteni, hogy neki mi hiányzott, hogy nekem mi hiányzott, és hogy ha valaki folyamatosan féltékeny, lehet, hogy előbb-utóbb be is vonzza a szart. Persze azzal védekeztem, hogy nem én voltam paranoid, hanem ő adott olyan jeleket, de igazából mindegy: velem könnyű az ördögi kör. És azt is ki tudtam mondani, hogy igazából nekem is régóta hiányzott az, hogy független legyek és élvezzem a keserű mézet.
Aztán miután viszonylag elegendő fájdalmon átrágtuk magunkat, el tudtunk kezdeni beszélgetni. Róla, rólam, tervekről, a városról, a nyárról, de persze arról nem, hogy mi lesz. Azt úgyis érezzük. Aztán ettünk a Parázsban thai kaját, először mindketten csak bámultuk, hogy te jó ég, ez hatalmas adag (ő is nagyon lefogyott, kiállnak a csontjai), végül viszont sikerült maradéktalanul elköltenünk az ételt.
Rátette a kezét a nyergen pihenő kézfejemre, és megszorította. Aztán pedig én hajoltam felé, hogy megöleljem két kerékpár és egy oszlop fonatában. Erre ő körbejött, és csak szorított, szorított. Másnap azt mondta, hogy most úgy érzi, nem akar elengedni soha.
Csalatkoznom kellett abban az hitemben, mely szerint a nyár legjobb koncertje a millenárisbeli Jon Cleary Band volt. Tegnap sikítozva dobtam el az agyamat egy olyan zenekar hihetetlenül szenvedélyes, energikus örömzenéjére, amit akkor hallottam először. Nem is sejthettem, hogy ennyire beránt, hogy az első pár perc után már csápolva rázom, hogy a lassú részeket felváltó ütemes rockolás folyamatos ugrálásra késztet, és a lírai szakaszban egyszercsak azt érzem, hogy órákon keresztül tudnám simogatni azt az apró pici anyajegyet D. felső ajka fölött.
És jöttek az új számok, és Pamutlánnyal csak néztünk egymásra fülig érő szájjal, hogy hisz' ez hihetetlen, és bejöttek a reggae-s alapok, a Győző dobolt a Sirályból, a Madhouse egyik színésze vendégénekelt, én meg csak pampogtam magamban, hogy honnan szalasztották ezt a Durgast, hogyan is bulizhatttunk eddig nélkülük, amikor olyan jól keverik a roma kontrázást a keltás alapokkal.
Aztán amikor azt hittem, vége lesz, bejelentették, hogy még két szám, és azokra ugyanúgy borzongtam és nem bírtam megálljt parancsolni a lábamnak és a kezemnek és egy metálrajongót megszégyenítően ráztam a fejemet. Csak az adott még energiát, ahogy a gitáros félig becsukott szemmel nyűtte a húrokat és az énekes ránk hangolódott, és az újabb energiahullámoktól Pamut hatalmas kacajokban tört ki. Másképp tényleg nem lehetetett kibírni.
Aztán pedig egy DJ játszott olyan mash-upokat, mint a Sail Away és a Smack My Bitch Up keveréke, amely szintén nem hagyott lecsillapodni. Hajnali fél ötkor felkapcsolták a villanyt a Gödörben, és egy kalapos dreadlockos csávó megkérdezte: "Mit tehetnék, hogy a barátod legyek? Kérhetsz bármit." Levegőt se kapva, röhögve megköszöntem neki, mert úgyis tudtam, hogy mire megy ki a játék. "Annyira jól táncolsz, el se hiszem."
Ültünk egy kisasztalnál, és észrevettem, hogy D. exkollégája a velünk szemben lévő asztalnál beszélget valakivel. Percekbe telt, mire rájöttem, hogy ő maga az. Először felszisszentem, majd egyre nőtt a kísértés, hogy barátságosan odamegyek és lehuppanok melléjük egy helóra. De mégis olyan faramuci volt a helyzet, D. asszem észre sem vett, aztán beljebb mozdultak. Mi pedig haza.
És kevés kellett hozzá, hogy elnevessem magam, amikor ilyet szólt: "gazella". Ezt még annak tudatában sem vonatkoztatnám magamra, hogy ma négy órát töltöttem farmernézegetéssel, mert az összes régi darab hirtelen két számmal nagyobb rám. Gazella, baszki.
Amikor pedig erőltettem, hogy egy, csak egy dolgot mondjon, ami az elmúlt fél évben jó volt, hallgatott. Se könyv, se film, se kaja, "nem mondok, mert úgyis elmész".
