Ha mindez valaki mással, értve: nő, történne, valószínűleg fognám a fejemet, hogy hogy lehet valaki ilyen hülye. Hogy miért felejt ilyen könnyen és miért nem ragaszkodik ahhoz, amit egy hónapja érzett és döntött. De menjünk vissza a péntekhez.

Találkoztunk a Margitszigeten, mindketten biciklivel, bukóban. Pattanásig feszültünk, leültünk, és elővettük a jegyzeteinket - tényleg röhejes, de mindketten kinyomtattuk a leveleket, az enyém tele volt firkálva lilatintás megjegyzésekkel, mint egy creative writing dolgozat.

Délután háromtól este nyolcig pedig valahogyan elfújták a dühömet. Persze ez túlzás, hiszen még harmadnap is rosszul lettem, ha június 21. környékére gondoltam, meg még azutánra is. Kezdtem érteni, hogy neki mi hiányzott, hogy nekem mi hiányzott, és hogy ha valaki folyamatosan féltékeny, lehet, hogy előbb-utóbb be is vonzza a szart. Persze azzal védekeztem, hogy nem én voltam paranoid, hanem ő adott olyan jeleket, de igazából mindegy: velem könnyű az ördögi kör. És azt is ki tudtam mondani, hogy igazából nekem is régóta hiányzott az, hogy független legyek és élvezzem a keserű mézet.

Aztán miután viszonylag elegendő fájdalmon átrágtuk magunkat, el tudtunk kezdeni beszélgetni. Róla, rólam, tervekről, a városról, a nyárról, de persze arról nem, hogy mi lesz. Azt úgyis érezzük. Aztán ettünk a Parázsban thai kaját, először mindketten csak bámultuk, hogy te jó ég, ez hatalmas adag (ő is nagyon lefogyott, kiállnak a csontjai), végül viszont sikerült maradéktalanul elköltenünk az ételt.

Rátette a kezét a nyergen pihenő kézfejemre, és megszorította. Aztán pedig én hajoltam felé, hogy megöleljem két kerékpár és egy oszlop fonatában. Erre ő körbejött, és csak szorított, szorított. Másnap azt mondta, hogy most úgy érzi, nem akar elengedni soha.

Labels: ahh, nyár, tényközlés

szinamondta 8/05/2008 05:13:00 PM

0 comments

. . .