Holnaphoz pont két hónapja jöttem el Szudánból. Talán ezért potyognak a könnyeim, ha az árvaházi gyerekekre gondolok. Hiányzik a minimonki, Hassania. Meg mindannyian. Meg a péntek délelőtti gyüli is hiányzik, énekléssel, táncolással, azzal a felszabaditó érzéssel, hogy úgyis minden rendben lesz, és Team Nigeria viccesen táncol az előttem lévő sorokban és valaki ötpercenként elragadtatva felkiált, hogy halleluya.
Ma volt egy privát triatlonom, kibringáztam a Margitszigetre, lefutottam hat kilométert, majd úsztam és hazabringáztam. Remek volt. De este rá kellett jönnöm, hogy nem igazán vannak itthon barátaim. Vagy mi. Megöregedtünk.
És közben van ez a CNN-nek való tudósitás Szudánról, ami szuperjó, de jobb is lehetne, ha nem lenne ilyen csiga a CNN, és nem keresné még mindig Tripolit a térképen.
Na elég az egéritatásból, ami egyébként meglepő, hogy csak mostanra köszöntött be. Úgy látszik, a dátumoknak nagy szerepe van. Most meg alig áll el.
A hullócsillagok meg csak jöttek és jöttek, nem hittem el, és zenét játszott a telefonjáról, nem hittem el, hogy az Alive-ot énekeljük meg a Yellow-t, és kezdett nagyon hideg lenni, de nem zavart, mert be voltam csavarva lepedőbe meg sálba, aztán mondtuk, hogy akkor másszunk be, és bemásztunk, és fázott a lábam, és két percig talán igyekeztünk megmelegíteni egymást, aztán ellentmondtam mégis a filózófiánknak now here, hogy ez így nem lesz jó.
Aztán otthon lekéste a dárfúri gépét, mert úgy döntött, és maradt volna még a végtelenségig, mert jó volt az uszodában kettesben, meg a teraszomon aludni a negyvenkét fokban, amikor nem mozdul a levegő és csillag is csak egy van, meg a szivarok meg a lerobbant autó meg a beszélgetések fél négyig, i dare you to call in sick, de én ragaszkodtam ahhoz, hogy bemegyek, és nem lehet őt felkelteni, hiába rázod és szólongatod, aztán résnyire kinyitotta a szemét és elkapta a csuklómat, és olyan nagy a kísértés, you are one big mushkila yourself, megírtam neki, amire biztos valami költőit válaszolt.
Nem vezet az sehova, ha emlékzsargonban beszélünk, mert fáj tőle a szívem, és úgyis zajlik az élet. Úgyhogy nem beszélünk többet emlékzsargonban, ő Egyiptomban én meg itthon vagyok, és rácsodálkozom az itthonra, és itthon vagyok, és itthon vagyok, és az elvarratlan szálakat is megcsomózza majd valaki idővel.
Wenchi has a tune now. És illata is van neki. Meg a saját vicceket sem veheti el senki.
Sugival együtt lenni pedig csupka móka és kacagás. Minden olyan természetes. Még az is, hogy a szüleimmel táncolok egy helyi bárban reggae zenére Dar es salaamban.
Ráadásul R. is meglátogatott Nairobiban teljesen váratlanul, valamint egy csodálatos ugandai (mi más?) lánnyal töltöttem három napot.
A többit is igyekszem leírni majd, de most beájulok az ágyba.
Csók mindenkinek egy hivatalosan is 29 éves szinától. Igazából nem zaklat fel egyébként, hisz már egy ideje úgy érzem magam.
