Ahhoz képest, hogy az előző bejegyzést teljes pozitív hangulatban írtam, csaknem két napja megfordult kicsit a világ. Mondjuk az is roppant mód furcsa volt, hogy amikor megérkeztem, azt éreztem, hogy hazajövök, és hogy én szeretem ezt az országot. A sok bosszankodás és kietlenség után ki gondolta volna ezt.

Szóval eleve éltem a gyanúperrel, hogy ez itt egy ilyen furcsa pszichikai állapot. Majdhogynem az idefelé út során az agyam önvédelemből elkövetett egy törlésfélét, gondolom, hogy nehogy teljes blokk érje, amikor átlépem az Al Taif negyedben álló lakásom küszöbét.

És még két napig a munkában is remekül éreztem magam, üdvözölgettem ismerősöket, és a baljós gondolatok nem tudtak a hatalmukba keríteni.

Egészen addig, amíg S. és én találkoztunk N.-sel, csomót nevetgéltünk és cseverésztünk, majd N. hazavitt. Tudtam, hogy azt várja, hogy egy kérdés nem sok, de annyi se hagyja el a számat, de talán elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy ez mégis beleférjen.

And how is K. doin’?

Na ez orbitális nagy hiba volt. Nem kell nekem arról tudnom, hogy valami orosz (! nem ázsiai) kurvát sunáz éppen, aki éppen vegetariánus (!) és el van jegyezve (!). És aznap éppen Mombasába mentek kirándulni Kartúmon keresztül, ahová éppen mi terveztünk menni az összes kibaszott barátunkkal megünnepelni a 30. születésnapomat. Ami ugye aztán nem valósult meg, helyette viszont kaptam az „in another life” üzenetet, amitől két hétig fizikailag beteg voltam.

Tudom, hogy nem szabadna ennyire érzékenynek lennem. És esküszöm, nagyon jól tolerálom az egészet. Kicsit kattogok rajta ugyan, főként tegnap, ugyanakkor rettentően hálás vagyok az apró örömökért. A meglévő és viszonylag új vagy újonnan megtalált barátokért, a hajnali futásért a kihalt Nílus-parton, a jógáért, amitől legalább fél liter vizet kiizzadok, vagy a zenéért, amit a reggeli, munkába tartó séta közben hallgatok, és az otthon töltött két hónap emlékeiért.

Rettentően sokat csökkent a szememben. Hogy mint ember sem tud megfelelni. Hogy azt sem kérdezi meg, hogy hogy szolgál az egészségem, noha tudja, hogy pont vizsgálatok miatt mentem haza. Ekkora egy érzéketlen, önző, énközpontú egy gyáva faszt. Aki, miután N. megmondta neki, hogy nemkívánatos a tegnap esti vacsorán (nem az én, hanem az ő ötlete), N.-sel küldött nekem üdvözletet.

Elvesztetted a számomat, baszkikám?

Köcsög kis fasz. Aki az etióp beavatási szertartásról, dühödt, támadó görögdinnyékről, Hercegnőkről és Szívélyes Üdvözlőkről, ruandai fakoronákról és dél-afrikai tengerparti autózásokról szóló álmaimban egyszerűen nem szerepelhet.

Karma is dead.

És pofozzam fel magam, ha még több érzelmet és könnycseppet és gyomorgörcsöt vesztegetek rá. Tegnap, a jógán már megbocsátottam neki. Pedig nagyon-nagyon-nagyon nehéz.

Az én Karmám pedig éljen tovább abban a gyönyörű, hullócsillagok által bevilágított, etióp kávéval és Trentemollerrel fűszerezett, thai masszőrökkel tarkított és pajkos ostorcsapásokkal vidámított csodapalotában, amelyet ketten felépítettünk, csak beköltözni nem mertünk.

Szeretlek, Karma.

Légy boldog, Karma. Én is az leszek.

Hiszen ahogy az ábra mutatja, senki sem pótolhatatlan.