Az a baj, hogy nehéz úgy írni a hazajövetelről - a bennakadt levegővételekről, a sírósmosolygós ölelésekről és a szinte közömbös hellókról -, hogy még Etiópiát sem rögzítettem.

Minden összezavar és én is összezavarok, bár görcsösen igyekszem ellentmondani a N. által rám ragasztott névnek. Troublemaker.

Fiercely independent, mondta K, de nem nekem, és amit nekem, az többet jelent. I'd say you are one of us ... a nomad.

Az út Wenchibe majdnem meghiúsult ugyan, de hisz az lehetetlen, mert el volt rendelve, hogy ott legyünk. Henery, A Kalóz, Special K és én, sötétbe és hidegbe érkeztünk, ahol a szállás is bezárt, és két szobát kaptunk meg egy sátrat, és főztek csípős szószt meg hoztak injerát, amire akkorra már ránézni sem bírtam, de szerencsére a gondos Henery elrakatta velem az összes chapatit, ami meg nyilván Sabára emlékeztetett.

És a kislány csöndben volt végig, a hátára kötözött csecsemő néha nyivákolt egyet, a szép mosolyú tinédzserlány pedig kávét pörkölt nekünk, amíg mi ittuk a Pernod-t és tanultuk a vendéglátóinktól a vállrázós táncot, aztán eljött a böjttörés ideje, és bevezettek minket a sátorba, ahol csak férfiak ültek, két nő meg húst aprított, és addigra én már elég részeg voltam, de arra emlékszem, hogy

én voltam a menyasszony, Special K a vőlegény, A Kalóz pedig a best man, és savanyított sörrel félórás áldást mondtak ránk, amit K röviden megköszönt, de a fordításban ez legalább húsz percre nyúlt, aztán visszaértünk a tábortűz mellé, és muszáj volt diszkréten hánynom, mert az etióp kajától én már csak hányok, és aztán lefeküdtem a földre és bámultunk felfelé.

A hullócsillagok meg csak jöttek és jöttek, nem hittem el, és zenét játszott a telefonjáról, nem hittem el, hogy az Alive-ot énekeljük meg a Yellow-t, és kezdett nagyon hideg lenni, de nem zavart, mert be voltam csavarva lepedőbe meg sálba, aztán mondtuk, hogy akkor másszunk be, és bemásztunk, és fázott a lábam, és két percig talán igyekeztünk megmelegíteni egymást, aztán ellentmondtam mégis a filózófiánknak now here, hogy ez így nem lesz jó.

Aztán otthon lekéste a dárfúri gépét, mert úgy döntött, és maradt volna még a végtelenségig, mert jó volt az uszodában kettesben, meg a teraszomon aludni a negyvenkét fokban, amikor nem mozdul a levegő és csillag is csak egy van, meg a szivarok meg a lerobbant autó meg a beszélgetések fél négyig, i dare you to call in sick, de én ragaszkodtam ahhoz, hogy bemegyek, és nem lehet őt felkelteni, hiába rázod és szólongatod, aztán résnyire kinyitotta a szemét és elkapta a csuklómat, és olyan nagy a kísértés, you are one big mushkila yourself, megírtam neki, amire biztos valami költőit válaszolt.

Nem vezet az sehova, ha emlékzsargonban beszélünk, mert fáj tőle a szívem, és úgyis zajlik az élet. Úgyhogy nem beszélünk többet emlékzsargonban, ő Egyiptomban én meg itthon vagyok, és rácsodálkozom az itthonra, és itthon vagyok, és itthon vagyok, és az elvarratlan szálakat is megcsomózza majd valaki idővel.

Wenchi has a tune now. És illata is van neki. Meg a saját vicceket sem veheti el senki.

Labels: afrika, ahh, líra, szép

szinamondta 5/03/2009 12:00:00 AM

0 comments

. . .