Holnaphoz pont két hónapja jöttem el Szudánból. Talán ezért potyognak a könnyeim, ha az árvaházi gyerekekre gondolok. Hiányzik a minimonki, Hassania. Meg mindannyian. Meg a péntek délelőtti gyüli is hiányzik, énekléssel, táncolással, azzal a felszabaditó érzéssel, hogy úgyis minden rendben lesz, és Team Nigeria viccesen táncol az előttem lévő sorokban és valaki ötpercenként elragadtatva felkiált, hogy halleluya.
Ma volt egy privát triatlonom, kibringáztam a Margitszigetre, lefutottam hat kilométert, majd úsztam és hazabringáztam. Remek volt. De este rá kellett jönnöm, hogy nem igazán vannak itthon barátaim. Vagy mi. Megöregedtünk.
És közben van ez a CNN-nek való tudósitás Szudánról, ami szuperjó, de jobb is lehetne, ha nem lenne ilyen csiga a CNN, és nem keresné még mindig Tripolit a térképen.
Na elég az egéritatásból, ami egyébként meglepő, hogy csak mostanra köszöntött be. Úgy látszik, a dátumoknak nagy szerepe van. Most meg alig áll el.
Soha nem vezettem még 4X4 kocsit, különösen nem Kartúmban, főleg nem egy hétköznapon ebédidőben ki a piacra, tuktuk-és emberforgatagban.
És nem okoztam balesetet! Egyedül a jobb oldali tükör hajlott vissza, amikor kicsit súroltam egy tuktukot - nem érzem még a bazinagy jármű testét.
Abszolút ellene vagyok egyébként a négyüteműek használatának, semmi értelme városban, viszont amikor fel kell ugratni egy padkára a földútról a főútra rátérve, akkor azért értékelhető.
A végén pedig olyan pöpecen beparkoltam rükvercben, hogy még fotót is készítettem róla. Igaz, hogy alig tudtam kiszállni, mert kicsit közel álltam meg a másik kocsihoz, de egyenes volt, mint a nyíl.
You act like you wanna be free. Igen, az kéne. Szabadság.
Közben meg elgondolkodtat, hogy miért kívántam két hete a tejbedarát, majd készítettem is el szójatejjel, kakaóporral a tetején, mint régen anyukám uzsonnára.
Meg hogy pamutnál miért futott át az agyamon, hogy tulajdonképpen én is megcsinálhatnám ezt, a saját kis budapesti életemet a saját kis lakásomban, amit úgy rendeznék be, ahogy akarok.
Meg persze elképzelem, mikor Annával sétálunk kirakatok között, hogy de szép is lenne egy lila cipő őszre.
A publikus rész: megnéztük a Random Dance-t a Trafóban, és a pontatlanságok ellenére olyan felszabadító esztétikai élményt nyújtott a koreográfia, a táncosok teste és a gyönyörűséges zene, hogy ki is buggyantak a könnyeim. Régen volt már ilyen. Persze azért most nem teljesen véletlenül.
Aztán sirályoztunk egy picit, kimondtunk kérdéseket, amelyekre mindenkit megnyugtató - és különösen, realisztikus - választ adni képtelenség. Majd átsétáltam a Szódába illendőségből, és láttam ismerősöket és a Halacskámat (tarkopasz, küzdősportos, széttetovált barátom így szólított, nem lehetett nem visszahalacskázni ölelgetés közben). Lénikével beszélgetve kijött a szájamon egy olyan, hogy milyen jó tudni, hogy itt van ő is, és bármikor láthatom.
Táncolgattunk. És otthagytam a bringámat az utcán. Ma láttam, hogy megpróbálták ellopni, mert a lánc műanyag borítását egy helyen átvágták az alumíniumig.
A keményebb sokk az volt, hogy a buszra, hazafelé tartva, felszállt a padlizsánfejű kurva. Keresztülnézett rajtam, de nem engedtem el anélkül, hogy hangosan rá ne köszöntem volna. Ajvé.
