Ha szenvedek is néha és legszívesebben odavakkantanék valamit bárkinek, aki éppen irritál, nem fogom elfelejteni az esti szellőt Hilario teraszán, a nagy, üres tereket, ahol napközben rúgják a labdát a gyerekek, az önsajnáló, de vicces üzenetváltásokat Sezarral, ahogy megbeszéljük a magánéletünk egy részét a főnökömmel (elég beteg, tudom), meg ahogy könyörögnöm kell Mr. Tanzániának egy kávészünetért, és azt, ahogy egyszerre lemegyünk térdig az épp esedékes bulin.
Ez a dal a kedvencem.
Harminc fok, imádnivaló, hűs szellő egy tetőteraszon, ismerős mosolyok és pillantások, és tánc. Tánc közben természetes, hogy nem mondunk semmit.Labels: afrika, ahh, én, zene
0 Comments:
Post a Comment
<< Home