Ma reggel hatkor keltem, felvettem N-t, kiautóztunk a Nílushoz, és nekiláttunk futni. Még sötét volt.
Aztán amikor visszafordultunk és kelet felé néztünk, jött fel a Nap. Hatalmas, aranysárgán ragyogó, élettel feltöltő.
Aztán este hatra jógára mentem S-szel, középhaladóra. Vödörnyit izzadtam, de ezt pozitívumként jegyzem. És meg tudtam csinálni egy olyan állást, amit senki nem: a lábat át kell vetni a vállon, a lenti lábat pedig előre kiemelni, ilyenformán csak a két kézen támaszkodik az ember.
Napközben pedig, mikor kiléptem a konténerből, arra gondoltam, vajon láthat-e valamelyik ablakból ... ha mondjuk éppen hazatért már. Mit szólna vajon az új, ghánai felsőmhöz, amelyben akkora a mellem, mintha babát várnék.
És az ott, napszemüveggel a fején, a kávézóban ülve nem lehet, hogy pont ő? Miért állt fel olyan gyorsan és indult el a kampusz másik vége felé?
Hiányzik nagyon. A csodálatos bőre tapintása, ahogy ráncolja a szemöldökét folyamatosan, ahogy hoz nekem egy dzsúzt napközben, ahogy halkan kimegy a teraszra elszívni egy cigit, majd még halkabban behúzza maga után a tolóajtót és ahogy bemászik az ágyba, csörög a gintonikos poharában a jég. És ahogy azt mondja, "my little pumpkin princess".
Fogalmam sincs, hogy hol van és mit csinál. És miért vet meg ennyire.
Ha készítek egy vudubabát, megszúrom a halántékán és azt suttogom, "Special K., come back to me, come back to me please," az talán használ?Labels: ahh, én, sad clown
0 Comments:
Post a Comment
<< Home