Visszatekintve meg tudom érteni, hogy úgy érezte, semmibe veszem. Visszhangzanak a fülemben a fajsúlyos mondatai, amelyeket meghallottam ugyan, de nem éreztem át a fontosságukat. Vagy nem gondoltam, hogy bármit is tennem kellene.
A ruandai útunkról hazafelé megálltunk Kampalában, és amikor a hotel erkélyéről bámultuk a város fényeit, valamin azt hiszem, agonizált. Majd ezt mondta:
„I want to be the most important person in your life.” Mindezt mondjuk azután, hogy a Kivu-tónál feltárta előttem az előző (öt évvel ezelőtti) kapcsolatát, amely óta nem volt szerelmes.
És arra jutott, hogy mindketten a second best thing vagyunk a másiknak. Hát most ez jött elő, hatványozottan. (We make the greatest friends. But we are lousy lovers.)
„I’ve made you the centre of my universe,” mondta.
„You have no fuckin’ idea...,” mondta ismételten.
És az sms-ek: „What colour do you want the curtains?”
A legutóbbi pedig, miután visszajöttem Darfúrból: „Habibiii..I want to squeeze you and not let you goooo.!! This is insane!! Can I kidnap you..please?? Missing you. Sweet dreams.”
Én pedig .. semmi jelét nem mutattam annak, hogy mi összetartoznánk. Például külön repülőgéppel jöttem haza Ugandából.
Vagy felkaptam a vizet, amikor meglepetésből beállított a lakásban.
És egy vadidegen csajjal táncoltam Nairobiban. Aminek akkora veszekedés lett a vége ott helyben, hogy azt hittem, elhagyom az agyamat. Egész testében remegett. El akart lökni magától, miközben ölelt is.
Azt hiszem, ilyesmire gondol, amikor azt állítja, hogy soha nem kellett nekem. Úgy bántam vele, mint a cipőtalppal.
Mea culpa. Mea maxima culpa.Labels: ahh, én, fuckup, sad clown
0 Comments:
Post a Comment
<< Home