Aztán off we go, gyönyörű idő ebben a gyönyörű városban. A szállás, hát, meglepően szerény volt az árához képest. Például egy törölközőt és egy takarót adtak kettőnknek, amitől úgy összenőttünk, hogy már meg sem botránkoztunk, mikor reggelire egy tojást feleztek el kettőnknek. De azért átköltöztünk egy másik szálláshelyre, ahol igényesebb volt a szoba, bár 11.000 forintért per éjszaka már elvártuk, hogy legyen melegvíz az esti tusoláshoz. Viszont nem volt.
A hétvége egyik fénypontja Villány volt, ahol zamatos borokat kóstoltunk, az egyik legjobb a Bock pincészet volt, ahol saját sütésű diós kenyeret adtak a borhoz. És ettünk finom halat és megkergetett minket egy kutya a vonathoz visszafelé igyekezvén, akire ő valahogy így mordult rá: "vidzsaaz kucsa! kucsa vidszaaz!"
Kicsit meg is rémülök, hogy milyen jó vele. Talán félnék kicsit nélküle.
Az viszont, hogy (ahogy) Bíbor, első amerikai barátnőm elvesztett engem, szomorú. Nem gondolok rá, de mégis konstatálom, hogy kihagyott az életéből, igazságtalanul. Kivetített rám egy csomó fájdalmat, amiről viszont nem én tehettem, csak nekem megadatott sokminden, ami neki nem. ígyhát idén már a szülinapomra sem írt, pedig tudja.
Talán gondolt rám. Talán gondolnak rám. De mit számít tulajdonképpen?
az vagy, ami vagy, szód a szádba fagy, nem számít rég, ki merre lép. csak az kéne, hogy te végre ott legyél. de csitt, sok a sírás. hisz jól megvagy, csak válogatós meg finnyás elég "durván".
Ugyanakkor lelkifurdalásom is akadt persze, hogy én ilyeneket és ilyen helyen eszem. Tudom, hogy irracionális, de eszembe jut, milyen kiváltságos vagyok emiatt, meg, hogy vasárnap a zöld udvaron napozhatok vagy a Margitszigeten, ahelyett, hogy ingeket varrnék a Gapnek. Meg ha benézek a szekrénybe, és látom a behányt cipőimet, az első dolog, ami eszembe jut: elég lennének egy egész tanzániai család számára. Jó, persze hozzáteszem, hogy a most hordott néhány pár lábbelimet úgy négy év alatt halmoztam fel (vásárolni egy évben kábé ötször szoktam).
És átvágtam egy boltost ma. Vagyis inkább ő vágta át magát. Vettem ilyen most divatos cicanadrágot. Azaz lábfejnélküli harisnyát, meg egy titokzoknit is. Kiszámolta, hogy valami 2700-zal jövök, de 1700-ból adott vissza. Nem szoktam így tenni, de most nem szóltam. Mert idegesített, hogy sem most, sem előző alkalmakkal nem adott számlát. Szemét vagyok, ez van.
Utána egy, az aluljáróban kántáló néninek adtam aprót. Szánalmas. Nem segíthetek. Leibniz szerint ez a világ a létező világok legjobbika.
Akár jó is lehetett volna... Megint csak azt tapasztalom, hogy rém egyszerű az emberekből kiölni a lelkesedést és a feltétlen bizalmat. Mi, magyarok, rohadtul értünk ehhez. Nem kell hozzá más, csak a szokásos hányaveti szervezés, patópálkodás, egy-két lépés a delinkvensek átrántására, és úszik a bizalom. FairTrade csapatunk elkezdte ugyan már érezni úgy egy hete (én egy kicsivel több), hogy nem azt a programot csináljuk önszorgalomból napi 5-6 órában, amire jelentkeztünk... De olyan kis jóhiszemű és naív mindenki, hogy nem láttak az orruknál tovább, és csak tegnap borult a bili. Az NCA-pályázat leadási határideje pedig ma volt. Öt órán keresztül sopánkodtunk tegnap a Castróban, hogy akkor mi legyen. Mindenki szeretne ugyanis utazni, de képtelenség, hogy összeszedjük a pénzt (fél milla per fő) ennyi idő alatt (az első önkéntesek június végén akarnak menni).
Ki kellett mondanom, hogy úgy érzem, át vagyok verve a palánkon. Pedig lehet, hogy (túl sok) rosszindulat nem is volt benne.
Kábé másfél hónapig azt hittem, hogy megyek fairtrade önkéntesnek Kenyába most augusztusban.
Ilyeneket fogyasztottunk egész hétvégén a Fair Trade tréningen. Régen voltam ilyen lelkes társaságban, majdhogynem az idealizmus fellegvárában éreztem magam egy posztkomi üdülőben Fadd-domboriban, ahol reggel 10-től éjfélig jártattunk az agyunkat azon, hogy hogyan népszerűsítsük a méltányos kereskedelmet. A többi még titok, de nagyon nagy projektbe vágtunk bele.
Mikor ettük a hideg tejfölös-sajtos tésztát és másnap reggel azt a tipikus tábori teát, időutazáson vettem részt... És ebéd közben két percre csönd lett, az infó- és ötletáradat csak az álmaimban folytatódik azóta is.
