Meglett közben - Lee-nek köszönhetően - a nyáron áhított Faster, Pussycat Kill! Kill! című film. Hatalmas mellek, hónaljig felhúzott nadrágban darázsderék, gyönyörű haj és tengernyi erőszak. Meglehetősen öncélú erőszak. Azt reméltem, hogy a csodálatos, erős nő majd móresre tanítja a béna férfiakat. Ehelyett gonosz volt, kegyetlen, és saját társait is megölte, tehát a film egyáltalán nem a woman power kultfilmje. Ráadásul a végén a naív és törékeny hisztérika, aki átlagos feleségtípus, nyeri meg az ügyet, miután az amazonok mind kipusztultak.
De legalább Tarantinónak tetszett, állítólag nem lett volna a Kill Bill, ha nincs a Kill! Kill! Még arról is pletykáltak, hogy újraforgatja a filmet, amit aztán persze meg is cáfoltak. Pedig a művér manufaktúrák valószínűleg jól jártak volna.
Olyan jó volt a mozi sötétjében magunkra vonatkoztatni a dalszöveget. Kevésbé volt jó a Jelenben azt hallani, mennyire össze volt törve D. a múltkor és rólam kérdezgetett. Aztán pedig belebotlani a padlizsánképű radai rossebbe a Corvintetőn, majd hallani róla, hogy ő is ott van. Eljöttem inkább, szó nélkül.
