Na ez még mindig egy őrület. Az ő részéről nem, én teszem azzá magamnak.
A rózsakvarc óta kevésbé, de még mindig pörög és forog az agyamban, nem tudok leszakadni róla. Hogy hogy lehetett volna, miért nem érti, miért beszél fasságokat másoknak arról, hogy én bármikor elhagynám; meg persze elemzek.
Mindenkinek róla beszélek már csak, ez tényleg szánalmas, bár tartom magam. Néha egész jól megy. Főleg, ha dolgozom. Vagy ha futok/úszom/jógázom. De persze deep relaxation közben úgy összeszorul a torkom az ellazulás helyett, hogy szinte fáj.
Azt le kell szögeznem, hogy a csávó nem normális. De van rá oka, hogy ilyen legyen, és nekem ezt komolyabban kellett volna vennem. Shouldawouldacoulda.
Tudom, ami megtörtént, visszafordítani már nem lehet. Úgyhogy a rettentő fájdalmas szülinapi sms-e (amibe két hétre bele is betegedtem) után megmondtam, hogy ne szóljon hozzám többet, és nem is szól.
Annak ellenére sem, hogy tegnap este hívtam (naná, hogy nem vette fel), mert már visszaért a szabijáról. Hiányzott, hallani akartam a hangját, és valahogy emberi hangnemre váltani. Nem tudok haragot tartani. Na, ezt aztán konkrétan meg is írtam neki egy sms-ben, meg hogy nem tudom, mi uralkodik az agya fölött, de nekem attól még hiányzik.
Nem válaszolt.
Viszont a FB-n a profilképét lecserélte egy heavily photoshopped képre, amelyen valami thai kurvával hetyeg. És büszkén kommentál rá folyamatosan.
Szánalmas baszki.
(Beszúrom itt, hogy közben az eye candy ruandai csávó, aki miatt MEGGONDOLTA MAGÁT, mikor az istenverte Darfúrban voltam, és látván, hogy "flörtölök vele" nem adott mégsem esélyt, na, ő most kommentál a képeimre, amit K. nyilván lát. Beteg.)
Mentsen már meg valaki.Labels: afrika, én, fuckup, nők, sad clown
