Holnaphoz pont két hónapja jöttem el Szudánból. Talán ezért potyognak a könnyeim, ha az árvaházi gyerekekre gondolok. Hiányzik a minimonki, Hassania. Meg mindannyian. Meg a péntek délelőtti gyüli is hiányzik, énekléssel, táncolással, azzal a felszabaditó érzéssel, hogy úgyis minden rendben lesz, és Team Nigeria viccesen táncol az előttem lévő sorokban és valaki ötpercenként elragadtatva felkiált, hogy halleluya.
Ma volt egy privát triatlonom, kibringáztam a Margitszigetre, lefutottam hat kilométert, majd úsztam és hazabringáztam. Remek volt. De este rá kellett jönnöm, hogy nem igazán vannak itthon barátaim. Vagy mi. Megöregedtünk.
És közben van ez a CNN-nek való tudósitás Szudánról, ami szuperjó, de jobb is lehetne, ha nem lenne ilyen csiga a CNN, és nem keresné még mindig Tripolit a térképen.
Na elég az egéritatásból, ami egyébként meglepő, hogy csak mostanra köszöntött be. Úgy látszik, a dátumoknak nagy szerepe van. Most meg alig áll el.
Mert én voltam a menyasszony, ő pedig a vőlegény. És Wenchinek illata volt és dallama, és nem mertük beismerni, de szerelem volt ez kezdettől fogva. Barátságnak álcáztuk, mert azt hittük, az óv.
Felbukkan újra és újra. Szeret és szeretem.
Aztán eltűnik.
Nincs nap nélküle.
De így mi értelme.
- I love you, however fucked up you are.
- Detto.
És ez már valószínűleg így is marad. Abban reménykedem viszont, hogy jön valaki, aki halványít az emlékeken, ha a helyükbe nem is lép.
