Úgy tűnik, hogy megy a nemzetközi huzavona. Most olvasom, hogy Dél-Afrika és pár másik ország azt akarja elérni, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság vonja vissza az el-Besír elleni letartóztatási kérelmet még legalább egy évre. Ezzel is húzni akarják az időt az UNAMID számára, mondván, "adjunk esélyt a békének Dárfúrban". Nem tudom, hogy ezzel tényleg el lehet-e érni valamit, különösen, hogy Anglia, USA és Franciaország nem akarja az UNAMID megbízatásának meghosszabbítása feltételéül (te jó ég, ezt tényleg leírtam) szabni a puhapöcsködést.
Na, ENSZ, szedd össze magad, oszt tudasd, hogy mi van.
Ma délután elkényeztettem magam. Végre ettem egy kis sültkrumplit a kedvenc sültkrumplis helyen, mert napok óta nem áll ki a kísértés a fejemből. Aztán pedig toltam egy espresso macchiatót az Eckiben, és hallgatóztam kicsit, amikor egy velem egyidősnek kinéző lány felvételi beszélgetése zajlott a hátam mögött. Amikor megkérdezte a főnök, hogy hányban született, úgy '83-ra tippeltem. Majdnem félrenyeltem az 1988-nál. Nyolc teljes évvel fiatalabb nálam. Hogy jutottunk el idáig?
Aztán pedig bevetődtem egy hátmasszázsra, amiről komolyan hetek óta álmodozom, mert érzem, hogy az elmúlt 2-3 hónap erősen a hátamon csapódott le. A csomókat már megszámolni sem tudtam, és hiába reménykedtem a csillaghegyi (what what!) úszásokban meg a férfiemberek tenyerének erejében, a helyzet csak fokozódott. A masszőrnő közölte, hogy már van egy energiablokk is a nyakam környékén, meg hogy nem kéne hagyni idáig fajulni a helyzetet.
Nos, igen, az a múltkori Durgas-koncert rádobott egy jó nagy lapáttal a nyakamra. Most viszont jó, nagyon, bár gyúrás közben majd' berosáltam.
Még jobb csak akkor lehetne, ha jeleznének Bonnból, hogy akkor kezdjem beadatni a védőoltásokat.
Csalatkoznom kellett abban az hitemben, mely szerint a nyár legjobb koncertje a millenárisbeli Jon Cleary Band volt. Tegnap sikítozva dobtam el az agyamat egy olyan zenekar hihetetlenül szenvedélyes, energikus örömzenéjére, amit akkor hallottam először. Nem is sejthettem, hogy ennyire beránt, hogy az első pár perc után már csápolva rázom, hogy a lassú részeket felváltó ütemes rockolás folyamatos ugrálásra késztet, és a lírai szakaszban egyszercsak azt érzem, hogy órákon keresztül tudnám simogatni azt az apró pici anyajegyet D. felső ajka fölött.
És jöttek az új számok, és Pamutlánnyal csak néztünk egymásra fülig érő szájjal, hogy hisz' ez hihetetlen, és bejöttek a reggae-s alapok, a Győző dobolt a Sirályból, a Madhouse egyik színésze vendégénekelt, én meg csak pampogtam magamban, hogy honnan szalasztották ezt a Durgast, hogyan is bulizhatttunk eddig nélkülük, amikor olyan jól keverik a roma kontrázást a keltás alapokkal.
Aztán amikor azt hittem, vége lesz, bejelentették, hogy még két szám, és azokra ugyanúgy borzongtam és nem bírtam megálljt parancsolni a lábamnak és a kezemnek és egy metálrajongót megszégyenítően ráztam a fejemet. Csak az adott még energiát, ahogy a gitáros félig becsukott szemmel nyűtte a húrokat és az énekes ránk hangolódott, és az újabb energiahullámoktól Pamut hatalmas kacajokban tört ki. Másképp tényleg nem lehetetett kibírni.
Aztán pedig egy DJ játszott olyan mash-upokat, mint a Sail Away és a Smack My Bitch Up keveréke, amely szintén nem hagyott lecsillapodni. Hajnali fél ötkor felkapcsolták a villanyt a Gödörben, és egy kalapos dreadlockos csávó megkérdezte: "Mit tehetnék, hogy a barátod legyek? Kérhetsz bármit." Levegőt se kapva, röhögve megköszöntem neki, mert úgyis tudtam, hogy mire megy ki a játék. "Annyira jól táncolsz, el se hiszem."
Ültünk egy kisasztalnál, és észrevettem, hogy D. exkollégája a velünk szemben lévő asztalnál beszélget valakivel. Percekbe telt, mire rájöttem, hogy ő maga az. Először felszisszentem, majd egyre nőtt a kísértés, hogy barátságosan odamegyek és lehuppanok melléjük egy helóra. De mégis olyan faramuci volt a helyzet, D. asszem észre sem vett, aztán beljebb mozdultak. Mi pedig haza.
És kevés kellett hozzá, hogy elnevessem magam, amikor ilyet szólt: "gazella". Ezt még annak tudatában sem vonatkoztatnám magamra, hogy ma négy órát töltöttem farmernézegetéssel, mert az összes régi darab hirtelen két számmal nagyobb rám. Gazella, baszki.
Amikor pedig erőltettem, hogy egy, csak egy dolgot mondjon, ami az elmúlt fél évben jó volt, hallgatott. Se könyv, se film, se kaja, "nem mondok, mert úgyis elmész".
A vizsgálat előtt alá kellett írni egy lapot, hogy engedélyezem-e az intravénás kontrasztanyagot. Nos, a gépben fekve nyilván nem magyarázták el, hogy miért értelmetlen az agy-MRI kontrasztanyag nélkül vagy, hogy milyen mellékhatásai lehetnek. Én csak arra koncentráltam a tűvel a kezemben, hogy ez a zsibbadás biztos csak az agyam szüleménye, és úgyis mindjárt vége. Közben pedig hol elképzeltem, hogyan táncolnék erre az ipari zenére, hol meg az Umi Says-t dúdoltam magamban.
És hazafelé megállapítottam, hogy ennyi szarságot kiállni valószínűleg hülyeség, és lehet, hogy értelmesebb lenne valami akupresszúrás talpmasszázsra járni. Viszont legalább elképzeltem, hogy milyen lehet szkafanderes sci-fiben játszani.
Olyan jó volt a mozi sötétjében magunkra vonatkoztatni a dalszöveget. Kevésbé volt jó a Jelenben azt hallani, mennyire össze volt törve D. a múltkor és rólam kérdezgetett. Aztán pedig belebotlani a padlizsánképű radai rossebbe a Corvintetőn, majd hallani róla, hogy ő is ott van. Eljöttem inkább, szó nélkül.
Azt mondjuk soha nem értettem, hogy az emberek miért tüntetnek emberéleteket követelő gyakorlatok (mint pl. a női nemi csonkítás) meg diktátorok mellett.
El sem tudom képzelni, hogy talpig csadorban kell-e majd vajon járnom, hogy milyen lencseköftéket fogok enni, hogy kikészülök-e a nyomortól és attól, hogy a valódi konfliktusból szinte alig valamit fogok látni.
Ettől konkrétan a könnyeim folynak. Fáj, hogy egy ennyire elvakult, gyűlölködő és mélységesen frusztrált országban élek. Legtöbbször azt hiszem, nem is fog változni semmi soha.
