Beesett egy Vanity Fair-cikk fordítása, éljen, éljen, tán nem halok éhen. És ennek köszönhetően ilyen csodaszép képekre bukkanhat az ember.
Fussunk, fussunk, szaladjunk, mert még olyan sok mindent meg kéne írni. Pl. hogy tegnap este kábé három órán keresztül az elfogyasztott rumos forró csoki rettenetességéről nyígtam mindenkinek, de aztán jó választásnak bizonyult a sör, mint follow-up. Aztán táncoltunk sokan a bűzös Vittulában, pamut jellemzésével élve "majomketrec"-jelleg uralkodott, és rájöttem, ha egyszer végre elmegyek, a stelpának ez a vicces nézése is fog hiányozni, meg az összes egymásra mosolygás. A Corvintetőn d'n'b-re roptam, és - hogy eszméletlen nagyképűen hangozzak - herótom lett attól, hogy minden pasi arra gyűlik, ahogy táncolok. Egyedül akartam inkább.
FELADVÁNY: mi lehet az a táncos szám, ami ilyen kis finomhangú zongorás trá-lá-lá-lával kezdődik és nagyon emlékeztet a Sírhant művek címzenéjére? Csilingelős, belassulós, aztán bang!, beindul és kifinomultan odabasz. Na, mi az? Meg kéne tudnom.
Viszont a mai este abszolút highlightja az volt, hogy észrevettem egy ismerős figurát a Gödörben. Egy lépcsővel lejjebb léptem, hogy megbizonyosodjak róla, ő az, de addigra ő is észrevett. Egy lány ült az ölében, de ez nem gátolta meg abban, hogy megfogja a kezemet, és elmesélje, egyedül ő maradt itt a zenekarból. És egész biztos, hogy jövő májusban jönnek. Aztán harmadszor is megköszöntem neki a feledhetetlen, libabőröztető élményt. Ha valaki nem tudná, ők a Durgas. Úgy kell mondani, hogy dörgesz, ma megtudtam. Meg azt is, hogy egész különleges kapcsolat fűzi őket Magyarországhoz. Engem is, tulajdonképpen.
A baráti összejövés előtt még főztünk együtt egy vacsorát, és mikor háttal álltam, eltörött a mécsese. Rettenetesen fog neki hiányozni ez a Budapest, a barátok, minden, amit itt magáévá tett. És csak szorítottuk egymást és a szemébe suttogtam, You know that I haven't loved anyone more than you before.
És nem mi lettünk volna, ha az utolsó éjjel nem kell a rendőrségre mennünk. Kiesett a zsebéből a jogosítványa és a pénze. Aztán pedig végre haza, két hatalmas csomag terítette be az üres szobáját. Addigra már eluralkodott rajtam a poszt-Szigetes, poszt-egész keservesen fura nyaras, kimerültséges-szíveszakadt betegség, és fizikai fájdalmat okozott, hogy ébren tudjak maradni. Már a kádban elaludtam, aztán pedig ahogy beszélt hozzám, kétpercenként ébredtem az édes hangfoszlányaira, pedig annyira akartam még vele lenni.
Átölelt és némi közös hallgatás után elhalóan megkérdezte: "Do you believe that I love you?" És mivel a sírás fojtogatta a torkomat, csak belebólogattam a kulcscsontja üregébe, és végül kiszuszogtam valahogy: "I'm scared of losing you."
De mielőtt elöntenék a könnyek ezt a bejegyzést, adok inkább egy keretes szerkezetet. A fenti videóban nem Nelly Furtado a lényeg, hanem K'naan, a szomáli zseni. Menekültből énekes-költő lett Amerikában, borongós éjszakákon az igazi zűrzavar és fájdalom dallamát hozza a fülembe. Meg valami furcsa életerőét.
Fotónézegetés a Mai Manóban, beszélgetés a természetes fénnyel belengett műteremben. Ő hazamegy átöltözni, mert jól akar kinézni mellettem. Borivás az M-ben, majd irány a Klassz, amitől eddig berzenkedtem, mert overrated. Mégis, kellemes pincérek, bivalymozzarella és kecskesajtos, túl édes rizotto. És egy szivar közösen elpippantva - még Baliról hoztam apának, de neki nem kell.
Aztán Mumus, bár közben majd' megfagyok, lehűlt az idő. Olyan közel lakik oda, nem kérdéses, hogy felmegyünk hozzá. Valahogy így terveztem. Végre egy végtelen csók, egy egész nyár után.
Tökéletes textúrájú ajkak az övéi. És a lábbujjai, mesélni róluk nem lehet. Olyan, mikor cirógatják a lábfejemet, mintha selyemtappancsos katicák ugrándoznának a bőrömön.
Ilyen egy igazi ölelés. Reggelig tart, és még akkor sem akarod kiráncigálni a karodat a másik dereka alól, és nem nyűgösködsz, hogy meleg van, finoman mozdulsz meg inkább. Azt fűzte hozzá, hogy "I wish this moment would never end."
Imádok beszélgetni vele. Álmokról, utazásról, arról, hogy mennyire nem lehet azt abbahagyni, ha valaki elkezdi. Hogy is lehetne letelepedni. Számunkra ez elképzelhetetlen. Megeszegettük a szendvicseket kábé ugyanabban a kilátókaréjban, ahol három éve Albinnal az otthon készített salátát. És megint azon gondolkoztam, hogy mennyire fog hiányozni ez a város, ha újra elhagyom.
Aztán pedig - nem sietősen - elindultunk a Ráday felé, ahol közösen megettünk egy fagylaltot, és mivel a Csiga nem volt nyitva, betévedtünk egy név nélküli kocsmába, alattam. Pontosabban csak hittem, hogy név nélküli, hisz' egy hatalmas hintaló lóg az ajtó fölött cégér gyanánt. Olyan családias és mellow volt a hangulat itt is, mint egész este, vele.
És feljött, és megmutatta a Diego's Umbrellát, amit hétfőn fedezett fel a Sarkkertben. Izgette-mozgatta a fokhagymafenekét, és mosolygott, ahogy rég, és kalimpált a kezeivel, majd megkérdezte, táncolnék-e vele. A sötétítő nélküli ablakok előtt, a parkettás, polgári albérletszobában laptopról szóló zenére táncoltunk, mint két bohém, és csak mosolyogtunk egymás szemébe.
Ez viszont már olyan giccs, hogy abbahagyom. Pedig a java ezután jött, zokogtunk is mind a ketten, a nem kontextusba illő pillanatban. Why can't I be happy with my life? Why can't I be happy with you?! Mert hiszen meg kell, hogy csináld, ami vár rád. És nekem is, basszameg.
Na, milyen hátizsákot választottam végül? Olyat, ami PET palackok és egyéb hulladék újrahasznosításával készült. Olyan boldog vagyok a döntésemtől. Ráadásul nagy, kényelmes, szép almazöld a színe, és van benne külön laptoprekesz. És még le is volt árazva, csakúgy, mint a túrabakancs, amit szintén megvásároltam. Igaz, hogy a korábbi spontán terveimmel ellentétben nem mentem el ma három hétre Marokkóba, az okokról majd később.
Egy fiatal férfi szolgált ki a Mountexben, aki először, azt hiszem, kekeckedett, aztán egyre inkább átment flörtőlősbe. A végén rábeszélt, hogy próbáljak még fel pár drágábbb típust is, és ha akarok, hátramehetek vele a raktárba. De mindezt olyan félszeg viccességgel mondta, hogy csak nevettünk. Amikor a tükör előtt járkáltam el a nagy bakancsban, otthagytam a széken a táskámat, amire megjegyzést is tett. "Táskaőrzést is vállalok." Óránként mennyiért? "Hát, ingyen, maximum telefonszámot szoktam kérni cserébe."
Végül nem kért, de mikor távoztam, hátrafordultam, és integetett. Dicsőséges nyári napjaink.
Találkoztunk a Margitszigeten, mindketten biciklivel, bukóban. Pattanásig feszültünk, leültünk, és elővettük a jegyzeteinket - tényleg röhejes, de mindketten kinyomtattuk a leveleket, az enyém tele volt firkálva lilatintás megjegyzésekkel, mint egy creative writing dolgozat.
Délután háromtól este nyolcig pedig valahogyan elfújták a dühömet. Persze ez túlzás, hiszen még harmadnap is rosszul lettem, ha június 21. környékére gondoltam, meg még azutánra is. Kezdtem érteni, hogy neki mi hiányzott, hogy nekem mi hiányzott, és hogy ha valaki folyamatosan féltékeny, lehet, hogy előbb-utóbb be is vonzza a szart. Persze azzal védekeztem, hogy nem én voltam paranoid, hanem ő adott olyan jeleket, de igazából mindegy: velem könnyű az ördögi kör. És azt is ki tudtam mondani, hogy igazából nekem is régóta hiányzott az, hogy független legyek és élvezzem a keserű mézet.
Aztán miután viszonylag elegendő fájdalmon átrágtuk magunkat, el tudtunk kezdeni beszélgetni. Róla, rólam, tervekről, a városról, a nyárról, de persze arról nem, hogy mi lesz. Azt úgyis érezzük. Aztán ettünk a Parázsban thai kaját, először mindketten csak bámultuk, hogy te jó ég, ez hatalmas adag (ő is nagyon lefogyott, kiállnak a csontjai), végül viszont sikerült maradéktalanul elköltenünk az ételt.
Rátette a kezét a nyergen pihenő kézfejemre, és megszorította. Aztán pedig én hajoltam felé, hogy megöleljem két kerékpár és egy oszlop fonatában. Erre ő körbejött, és csak szorított, szorított. Másnap azt mondta, hogy most úgy érzi, nem akar elengedni soha.
Hát nem vétózták meg. Meghosszabbították a darfúri ENSZ-misszió küldetését egy évvel, csakhogy kiskaput adtak el-Besírnek. Egyedül az USA tartózkodott a szavazáson amiatt a szövegrész miatt, amely jegeli az elnök letartóztatását. Az afrikai államok attól tartanak, hogy az el-Besír elleni törvényes fellépés aláásná az egész régió békéjét és hatalmas zűrzavar lenne. Ez mondjuk valószínűleg így van, de Amerikának is igaza van abban, hogy ez a döntés kábé rábólint a népirtásra. Ilyen egy 22-es csapda, blah.
